Urikányban [románul: Uricani, korábban: Hobicaurikány] születtem, a Zsil-völgye legkisebb bányavárosában, Hunyad megyében, 1963. április 25-én. Tízéves koromban költöztünk vissza a tulajdonképpeni szülőfaluba, Atyhába [románul: Atia], Korond községbe, ahonnan szüleim származnak. Székelyudvarhelyen érettségiztem a mai Tamási Áron Gimnáziumban 1981-ben. Bár akkor a műszaki irányultság volt divatban [leszámítva a székely anyavárosban működő Pedagógiai Líceumot], mindvégig bölcsészkarra készültem, illetve a szépírás mestersége vonzott. Meghatározó volt, hogy általános iskolás koromban az akkor fiatal író, Bölöni Domokos tanított magyarból, a Gimiben pedig Hermann Gusztáv, aki ráadásul két évig osztályfőnököm is volt.
Tulajdonképpen „volt költő” vagyok, hiszen kezdetben versekkel jelentkeztem. Majdhogynem törvényszerűnek számít az a helyzet, hogy nem sikerült bejutnom a Babeş-Bolyai Tudományegyetem egyre szűkösebb kereteket biztosító magyar tagozatára, így a múlt század nyolcvanas éveiben különböző kényszerfoglalkozásokat űztem. Voltam helyettes tanár, géplakatos és ácssegéd. Mindezek mellett azonban kitartóan ostromoltam írásaimmal az akkor létező magyar lapok szerkesztőségeit. Az Igaz Szóban, az Ifjúmunkásban, az A Hétben jelentek meg ekkortájt az írásaim 1984-től kezdődően. Többnyire versek. Székely János, Lázár László és Cseke Gábor irányították a pályakezdésemet, de 1989 körül úgy éreztem, hogy számomra a prózaírói pálya kézenfekvőbb. Már a rendszerváltás előtt írtam és közöltem novellákat.
A továbbtanulás lehetőségei 1990-től nyíltak meg számomra. Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a József Attila Tudományegyetemen – mindkét intézmény ma a Szegedi Egyetem részeként működik – tanultam magyar nyelvet és irodalmat, újságírást, kulturális menedzsmentet. Később elkalandoztam a film és a televíziózás világába, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen ismerkedtem e szakmák rejtelmeivel, videókommunikáció szakon Péterffy András jóvoltából, de nem jutottam túl néhány médiában is publikált riport- és dokumentumfilm szintjén. Egyre inkább felerősödött bennem a prózaíró és a riporter. Könnyen és szívesen írtam elbeszéléseket, novellákat, karcolatokat, illetve érdekeltek a vidéki témák – bárhol a Kárpát-medence régióiban –, úgyhogy az az elhatározás született meg bennem, hogy ez a helyes irány. Nem lettem tanár, de filmrendező-szerkesztő sem.
Első kötetem egy Atyháról szóló monográfia-vázlat volt [1999], ezt pedig felváltva követte a novellák, regények és publicisztikai jellegű kötetek sora. Barátok, közeli ismerősök írásait jókedvvel és nagy beleéléssel szerkesztem –, hiszen Keresztes Miklós barátom mellett tanultam meg e tulajdonképpen különálló szakma rejtelmeit –, úgy hiszem, hogy több emlékezetes kötet létrejötténél bábáskodhattam. Ezt a típusú munkát – szerkesztést, lektorálást, kiadványtervezést – folytatom a mai napig is.
Ami az egyéni sorsomat illeti, 2011-ben „visszidáltam”. Ez azt jelenti, hogy a hosszas procedúra után megszerzett „rendes” magyar állampolgárság és állandó lakóhely birtokában, családostól együtt vállaltam ismét az erdélyi, a székelyföldi létet. Számomra ez nem kisebbségi állapot. Itt van a forrásvidéken. Nagy örömmel írom le, hogy huszonegy éves magyarországi tartózkodásom alatt a témáim soha nem „vándoroltak ki vagy el”. Vagy általános emberi kérdésekkel foglalkoztam, vagy pedig a „magyar glóbusszal”, az „itt”, meg az „ott”, valamint a „jövés-menés” kérdéskörével.
Hazatérésem után nem találtam meg a számításaimat. Dolgoztam újságíróként a Székelyhonnál [2011-2015], majd szerkesztő-riporterként a Hargita Népénél [2017-2023], mígnem észrevettem – és nagy fájdalommal tapasztaltam –, hogy itt is megjelent a „média-proletárok”, meg a valamilyen érdekek iránt elkötelezett „akarnokok” kasztja, akik úgy dolgoznak, hogy a független entitásokat képtelenek elviselni. Mindezek mellett azonban sikerült oda jutnom, hogy közben megírtam négy publicisztikai kötetet és négy regényt.
Erőmet és anyagi kapacitásaimat meghaladva kezdtem el a Bánja-e a székely?… című riportfolyam megírását, amelyeket kötetek formájában is szeretnék eljuttatni az olvasókhoz. Megfogadtam, hogy „addig nem halok meg, amíg minden székelyföldi település határát be nem járom”. Tudtommal ez 512 település – nagyobb Izraelnél –, s ezidáig csak a történelmi Udvarhelyszéket jártam be, mintegy 120 települést, 22 községben.
Civil aktivistaként létrehoztam a „SICVLICVM-névjegyet”, vagy márkát – brand-et –, amelyet olyan épületeken helyezünk el, amelyek őrzik a hagyományos értékjegyeket és illeszkednek a régi faluképbe. Ilyen témákban konferenciákat/ képzéseket szervezek. Hiszem azt, hogy a cselekvő írástudó író is. Szépíró, amilyen magam is vagyok.
Az elismerések nagyjából elkerültek. Nagy öröm volt átvenni a Bálint András-díjat [2019] és tudomásul venni azt, hogy érdemes vagyok a Tamási Áron-díjra [2023]. Az irodalmi szekértáborok nem értem és nem miattam vannak. Azok az emberek, akik benne vannak a „cégben” – mintegy 100 ember Erdélyben –, sokkal komolyabb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek. Büszke vagyok arra, hogy könyveim nagyésze 500-1000 közötti példányszámban elfogyott, s egyiket-másikat a mai napig keresik.