Vannak könyvek, amelyeknek nem annyira a cselekménye, a külső történései fontosak, nem az, hogy mi van benne megírva, hanem inkább az, hogy hogyan. Hogy milyen hangulatot teremt meg, milyen figurákat épít fel, miként rajzolja meg a miliőt. Ilyen könyv Simó Márton A boldogabb ember című könyve is, mint ahogy egy kicsit ilyen az a Móricz regény is, amelyre a címével félreérthetetlenül utal, amellyel több szempontból is párhuzamba állítható.

A narratív helyzetet megteremtő alapszituáció mondhatni azonos: az írót (a konkrét személyt) megkeresi Jobb Gyurka azzal a kéréssel, hogy hallgassa meg az élettörténetét, mert tanulságos, könyvbe kívánkozó: „Nem azért, mert annyira rendkívüli, (…) hanem amiatt, hogy lássák, tudják meg a hátramaradók, hogy mindig mindenekelőtt legfontosabb a munka, s az, hogy az ember ne hagyja magát.” (10.o.) Ez a két premissza a főszereplő egész életét meghatározza: tipikus, jóderék székely ő, aki a jég hátán is megél, aki vállalkozó szellemű, akinek mindenről megvan a sommás véleménye, és azt fenn is tartja, aki a világgal is szembeszáll a maga igazáért. Igen, a helyszín ezúttal nem a Tisza-mente, hanem Székelyföld: bár a települések neveit megváltoztatja a szerző, Oltpadot, Kőalját, Várhelyet mond, de beazonosíthatóan Csíkszereda – Szentegyháza – Székelyudvarhely tengelyen játszódnak le a főbb események, meg aztán Magyarországon (mivel a főszereplő életének egy részét ott tölti, kezdetben vendégmunkásként, aztán megtelepedve).
Klasszikus életút-történet ez: „az első beszélgetést a családi gyökerekkel és a gyermekkorral indítottuk, de aztán – kissé csapongva – végighaladtunk fél évszázadnál valamivel hosszabb időn” (13. o.) –1958-tól, Jobb Gyurka születésétől eljutva a napjainkig, a jelenig (utalás történik a kovid-járványra, az orosz-ukrán háború kitörésére).
A kötet fejezeteit beszélgetéseknek nevezi a szerző, mégis inkább Jobb Gyurka monológjairól beszélhetünk; minden részt egy rövid tartalmi összefoglaló vezet fel és egy mottó, amely szorosan kapcsolódik az adott rész történéseihez, helyszíneihez. Ez így egy jól kialakított, áttekinthető, működő struktúra, amit azonban megbont néhány szögletes zárójelbe tett fejezet, melyekben színre lép a konkrét szerző, és elsorolja… írói aggályait, a világgal kapcsolatos meglátásait, aktuálpolitikai spekulációit. Úgy vélem, egy esszében, jegyzetben helye lenne az itt tálalt problémáknak, de nem ebben a formában, nem ebben a regényben. Például, hogy mi az íróság, az írás szerepe a 21. században, amikor a számítástechnika teljesen kikezdte az olvasási kedvet, hogy milyen frusztráló a mezei író helyzete, aki lassan egy senkivé válik, sem olvasói, sem szakmai megbecsülést nem kap, ösztöndíjat sem…
Ezenkívül szerzői lábjegyzeteket is találhatunk, ezek indokoltabbak: magyaráznak, adatolnak, eligazítanak, információkkal szolgálnak a korra, a főszövegben előforduló közéleti személyiségekre vonatkozóan.

Az énelbeszélő figurájáról: egy parasztgazda családból származó fiatalembert ismerünk meg, aki az állattenyésztés-mezőgazdaság hagyományait vinné tovább, akinek sorsát azonban teljesen átírja a kommunizmus, az államosítás, a kollektivizálás. Alkalmazkodni kell a megváltozott helyzethez, ki kell próbálni az ipari, gyári munkát. Erről szól a fiatal felnőtt kora. Aztán jön az 1989-es forradalom, ami félreállítja a kommunistákat, de lerombolja az egyébként rosszul működő ipart is, így neki újból ki kell találnia önmagát.
Jobb Gyurka ízesen, áradóan, lendületesen meséli önmagát, megállapít, jellemez, kommentál, olykor kiszínez, olykor anekdotázik egy keveset, nyelvében fellelhetők udvarhelyszéki székely tájnyelv elemei: „kúrálni az állatokot papóéknitt” (20. o.) A nagyszülők története révén a két világháború, a teljes huszadik század megidéződik, de fókuszban végig az énelbeszélő sorsa marad, a külső körülményekről, a többi szereplőről csak úgy és annyit tudunk meg, amennyi az ő élettörténete szempontjából releváns. Az apáról például józan-fájdalmas jellemzést kapunk: „Apám olyan volt, amilyen”. (17. o.)… nem mondhatom, hogy italos volt, csak szerette.” (18.o.)… hajtott minket, az egészünköt, anyánkot is erősen kordában tartotta.” (45. o.)
A stílus tehát hangsúlyozottan élőbeszédszerű, szemléletes, képszerű, például érzékletesen mutatja be az 1990-es évek vadkapitalizmusát. Ez a legterjedelmesebb, legizgalmasabb és bensőségesebb rész: az inflációval, a magyarországi vendégmunkával, az ügyeskedésekkel: „Olyanok voltunk, hogy mindent elvállaltunk” (185. o.) Szinte fájó, ahogy bevallja, hogy a kommunizmus idején nehéz volt a kisgazdaságokat fenntartani, de mégis ragaszkodtak hozzá, az 1990-es években, hiába adták vissza a kollektív által kisajátított földeket, az emberek mégis önszántukból hagytak fel a földműveléssel, mert úgy tűnt, a külföldi vendégmunka jobb megélhetést biztosít. Ilyen szempontból nem dédelget illúziókat a könyv, bevallja, hogy a székely is képes mindenféle kompromisszumra, ha megélhetésről van szó: „Mert olyanok vagyunk, hogy mi sem különben a többinél. Semmivel! Csak azt tartjuk bolondul, hogy milyen ügyesek vagyunk… Hogy a virtus. Hogy a lelkiismeret. Hogy a hitünk. Hogy a csíksomlyói Szűzmária…” (77. o.)
Jobb Gyurka Magyarországon kertészként is, az építőiparban is kipróbálja magát, házépítőként saját brigádot szervez. A kötetnek pozitív a végkifejlete – részint ez indokolhatja a címválasztást is: miután jól kiforgolódja magát Magyarországon, elhatározza, hogy visszaköltözik, és újrakezdi azt a hagyományos életformát, amelyet korábban felrúgott. A végén pedig már csak az unokáira gondol, életének azzal a sommájával, hogy: „Úgy kell őköt nevelni, hogy megtanulják a munkát, s hogy ismerjék meg, szeressék a helyet, ahol élünk” (313. o.). Mert végtére is ezek tartják meg az embert: „Másképp, ha meg is térünk a nagyobb utazásokból, nem találunk vissza önmagunkhoz soha” (321. o.)
Jobb Gyurka sorsán keresztül megismerjük a székely-magyar valóság bő ötven évét (történelem alulnézetből), egy olyan színes, hangulatos énregény formájában, melyben csak annyi a döccenő, amennyi az életben általában lenni szokott.

Megjelent a Magyar Napló című folyóirat 2024/12. számában.

Zsidó Ferenc