A barátság nem puszta szó vagy érzelem, hanem látásmód és életprogram: dolgozni kell rajta, mint a szereteten. Kiáltozni könnyű, ölelő mozdulatokat tenni szintén, az igazán nehéz, azonban az, amikor az ember szembehoköl a másik eloítéleteivel, amelyekről azt hitte, hogy régen megszűntek már. Csakhogy az előítéletek nem szűnnek meg egy békés vagy békéltető mozdulattól, és ilyenkor a rövidtávfutók őszintén meglepodnek. A munka nagy része éppen abban áll, hogy kezelnünk kell a saját döbbenetünket.
Mindezt nem arrogánsan mondom, hanem tapasztalatból. A leghasznosabb, ha vágyainkat nem a közeljövőben megvalósítandó projekteknek képzeljük, hanem egy életen át tartó feladatnak. Hiszen akárhány olyan román akadjon, aki tud magyarul vagy empátiával fordul a magyarság felé, sosem lesz „elég” – hogy csak egyetlen példát mondjak, mi, magyarok mindig is többen fogunk tudni románul. „A legtöbben nem ilyenek” – ezt a mondatot is mindig könnyu lesz kimondani.
Simó Márton könyve érdekes vállalkozás. A szerző tizenhét olyan román személyiséggel készített interjút, akiket valóban a „barátainknak” nevezhetünk. Egyikük sem zárkózik el a beszélgetéstol, mindegyik megértően beszél rólunk, és érvekkel támasztja alá az állításait. Többen közülük elmélyültek, elmélyedtek a magyar kultúrában, tudják, mirol szól az a Kiáltó Szó, amellyel Simó a könyvét indítja, mit jelent a transzilvanizmus, miért szeretnének a székelyek autonómiát. Mások tömbmagyar vidéken élnek, ami mindig egészen másféle tapasztalat – a másság közepében lenni –, mint „egyszerűen” barátkozni vele, közeledni hozzá. És természetesen néhányan vegyes családból származnak.
Itt azonban máris meg kell állnom. Elérkezett az a pont, ahol mégiscsak fel kell tennünk a kérdést: annyira egyértelmu ez a „mi”, ez az „ők”? Mindenféle hiábavalónak tetsző filozofálgatás helyett (ami persze egyáltalán nem hiábavaló, mégsem itt a helye) nézzen a kedves olvasó a címre, és döntse el: székely ő, miközben magyar?
E sorok írója nem nevezné székelynek magát, holott édesapja makfalvi, és Kolozsváron született, édesanyja szülei közül az egyik nagybúni, a másik pedig esztelneki. Kolozsváron születtem jómagam is, és sem a neveltetésem, sem a nevelődésem nem székely. Ezért aztán megütköztem a címen… Nem azért, mintha nem létezhetne a földön másmilyen ember, mint én, hanem azért, mert a marosvásárhelyi könyvbemutatón és később a könyvbol magából is az derült ki, hogy azok a románok, akik beszélnek, azok rólam, a magyarról is szólnak, velem, a magyarral is rokonszenveznek – és akárhogy is vesszük, a székely a magyarnak a részhalmaza, nem pedig fordítva. Olykor az volt az érzésem, a szerző nem kérdez vissza dolgokra, melyek nem nyilvánvalóak, illetve hasznos lenne kifejteni oket.
Itt van például Mirela Cara egyik válasza, melyben eloször kifejti: „Nem kedvelem túlságosan ezeket a címkéket, hogy »törzsökös román«, hogy »igazi székely«” (139. old.), azután viszont a néhány éve sajnálatosan fiatalon elhunyt sepsiszentgyörgyi bábszínészt, Nagy-Kopeczky Kálmánt idézi, és pontosan az ellenkezőjét mondja annak, amit az elobb állított, hiszen Nagy-Kopeczky leszögezi, székelynek született, és az is marad. Emil Aluas karmester az RMDSZ szégyeneit boncolgatja. Simó Márton bizonyára tudja, hogy a romániai magyarság politikai képviselete mindig, már Bánffy Miklós idejében is a hatalom közelében maradt, mert úgy vélte, onnan tehet a legtöbbet a kisebbségért. Mégsem kérdez vissza, holott egy interjú másra is jó lehetne, mint önnön világnézetünk megtámogatására.
A kérdezőt Marius Cosmeanu sprőd válaszai sem kavarják fel. „A magyar nacionalisták számára sem emészthető a transzilvanizmus” – mondja a szociológus blogger (182. old.), és Simó nem szorongatja meg, hátha akkor kibontaná. Holott nem arról van szó, hogy nem igaz, amit mond – sőt, egyet is értek vele, ha egyáltalán jól értem –, hanem arról, hogy nem tudom, mi az az igazság, amire gondol, és a könyvből nem is fogom megtudni.
„Román barátaink” nem kapnak olyan kérdéseket, amelyekkel meg kellene küzdeniük. A Boia-könyvről olyan dicséreteket olvashatunk, amelyekből nem egyértelmű, ha egy magyar történész ír ilyeneket a magyarokról, akkor azt hogyan fogadjuk „mi, székelyek”.
Amennyire vissza tudok gondolni, mindig indulatosak „lettünk”, valahányszor Romsicsnak, Karsai Lászlónak vagy bárki másnak tisztázó, pontos, józan értelmezései születtek. Nem beszélve arról, hogy Boia úgy viszonyul a kötetben többször pejoratívan emlegetett balkanizmushoz, mint minden más jelenséghez: azt állítja, a történelem formálja meg az embert, ezért erről nem lehet morális ítéleteket mondani. Itt sem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról, hogy számolunk-e minden igazsággal, vagy egyszerűen elfogadjuk a nekünk tetszőt.
Az interjúalanyok közül többen a személyes kedvenceim, de leginkább Smaranda Enache szövegében érzem azt a körültekintést, amelyre szüksége van annak, aki a megbékélés fájába vágja a fejszéjét. Minden vonatkozásban kiegyensúlyozottan, szelíden, határozottan, elegánsan érvel – látszik, hogy amióta él, ezen töpreng, és ezen dolgozik. Aki hallotta beszélni, azt is tudja, milyen választékosan szólal meg magyarul, ami nem elengedhetetlen, viszont nagyon is jóleso feltétele a közvetítésnek (például Sabin Gherman sem tud magyarul, Cristian Sandache sem, mégis mindketten joggal kerülhettek be a kötetbe, még ha az előbbit a rossz értelemben véve publicisztikusabbnak és politikusabbnak is érzem, mint az utóbbit).
Simó Márton kötetének legfobb erénye, hogy olyan románokat szólaltat meg, akik nem párhuzamos társadalomnak gondolják a magyart; egyébként ha ilyen magyarokat kapott volna mikrofonvégre, azok sem lettek volna sokkal többen. A tágasan vett Erdély legfobb gondja szerintem éppen a párhuzamos társadalmak megléte, az, hogy a különféle előítéletek és sztereotípiák miatt a lakosság legnagyobb része begubózik, nem mer kockáztatni, elvan a maga biztonságos burkában, s amennyiben szóba kerül a „másik”, egyfajta hátradolos attitudöt jelenít meg: majd ha o megteszi az elso lépést, meg a másodikat és a harmadikat, akkor mi is megmozdulhatunk. Ezt a magatartást olyan jellegu káros elgondolások és reflexek alakítják ki, mint hogy „nekünk van igazunk”, „mi szenvedtünk többet” és társaik, amelyek minden tévhit ellenére a románságban éppúgy megvannak, és éppoly indokoltnak érzi őket, mint a magyarság(ban). A hátradolés burkát átdöfni – ez a közvetítés igazi módszere és célja; Simó Márton kötetének olvastán valami olyasmit éreztem: „és most végighallgatjuk a barátainkat”.
Demény Péter (1972) a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban érettségizett Kolozsváron (1990), a Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–román szakán végzett (1995). A kolozsvári Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott, majd a Krónika című erdélyi közéleti napilap főmunkatársa; 2002–2003 között az Erdélyi Riport hetilap vezető szerkesztője, ezt követően 2008-ig a kolozsvári Polis Könyvkiadó munkatársa volt, majd jelen pillanatig is a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat egyik szerkesztője. Több vers- és esszékötet szerzője, Jelentős kortárs román szépíró és költő művét fordította magyarra. Időnként román nyelvű publicisztikákban is megszólal.
Megjelent a Korunk 2019/9-es számában
