Úgy vagyok Simó Márton könyvével, hogy hosszasan tudnék írni róla anélkül, hogy beleolvasnék. Tulajdonképpen olvastam majd mindenik írását, azon melegében, hogy meglett – e publicisztikák zömét az utóbbi négy esztendőben közölte lapunkban, és nem túlzok, ha azt mondom, Mártonunknak jól jött, hogy minden szerdára meg kellett írnia a második oldalra az anyagot. Miként az Udvarhelyi Híradónak is nagy nyeresége (kockáztassam meg: szerencséje) volt, hogy éppen ő volt aznap a szerző.

Mert a szerző – s maradjunk e megjelölésnél – erősen jól tud írni, amiben tehetsége és jártassága a minket megelőző szép- irodalomban szemlátomást segíti. A nagyok tanították, és nem a konjunktúra, így aztán az írói, de még az újságírói divatok sem érdeklik. Legutóbbi összefutásunkkor két igen fontos dologról beszélgettünk, s a másik a délfrancia borok. Hogy mindkettő nagyipari módszerekkel készül mostanság, akkora katlanokban-tartályokban, amekkorát még elképzelni is csak bajosan tud az ember. Mindkettőt inni lehet, fogyasztani, olyankor még a mámor is előjön, de valami csak nincs rendjén. Egyik is, másik is személytelen, nem mondod meg, hogy kinek a pincéjében készült. Aztán elbölcselkedtünk még egy kicsit az irodalom pinceállapotáról, s miután ki-ki elvonult cellájába, amely nem rabé, inkább szerzetesé,
és föld-, de még inkább napszinti és egyszemélyi], ő a próza nagymestereinek fénykörébe lépett, én tán Dantét olvasgattam, mint annyiszor már.

Simó Márton írásaiban mindenekelőtt a tehetséget méltánylom. A prózai világ poézisét, amit ott sebten fölfedez felmenői életében, a faluban, ami már csak a nevében falu, s a közösségben, amely viszont nevében sem az. Csak sejtem, hogy Imreh Pista bácsi, az egykoron sokat emlegetett rendtartó székely falu értelmezője volt az egyik mestere, faluélményéből ezt hámozom ki legalábbis. Az a tán valaha létezett hely, ahol rendje és értéke volt mindennek és mindenkinek. Ahol minden a kézművességről szól, és nem a futószalaglétről, körülbelül úgy, mint az Élet a mezőkön című írásában: „…nagyon megtelt élettel a határ, minden épkézláb ember kint van a mezőn, minden oldalt megkaszálnak, még a félreeső és meredek dombokat is… előveszik a kézi szerszámokat is, és szakavatott mozdulatokkal, jobbról balra húzva a meleg vízzel, azaz verítékkel működő ősi szerszámot, s attól sem riadnak vissza, hogy helyenként hágóra kaszáljanak.” Szeretném, ha igazam lenne – hogy e bekezdés kulcsként működik Simónál: élet és irodalom lényege nem a benzin, sem a motor, hanem a manualitás. Ettől kapott színt és zamatot, egyszóval egyéniséget az előbb emlegetett s mára eljellegtelenedett délfrancia bor, ettől lettek össze nem téveszthetők az ábrázolt emberéletek, nemkülönben az irodalmi művek. Azt hiszem, ha holnaptól nem lenne villanyáram, tehát számítógép se, az írók tábora legalább felére, az is lehet, harmadára apadna. Ám a maradék fele-harmada megint felfedezné és örömmel művelné a minden eddigi kort meghatározó kézművességet, az írói bűnbeesés, egyben megváltás bizonyosságával. Az írásnak ezt a fajta örömét annyiban megkomplikálja Simó, hogy felelősségbe oltott az ő öröme. Ezt tételesen is megfogalmazza a címadó publicisztikában: „A Kijelölt hely sokszor egy térképszelvény töredéke is lehet, egy Udvarhelyszéket, Marosszéket, Csíkot, Gyergyót ábrázoló részlet a műben. Madárlátta táj-távlat. Haza a magasból… éppenséggel a székelyudvarhelyi Patkó is lehetne, s a hajlatban, fent, amely legközelebb esik a Jézus-szoborhoz, hatalmas zászlórúdon egy zászló lobbanhatna a szélben.”

Hát igen, itthon vagyunk. Olvasni kell e publicisztikai válogatást, és szeretni, amit olvasunk.

Oláh István

Simó Márton: Kijelölt hely. Válogatott publicisztikai írások 2010-2014. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest-Székelyudvarhely

Megjelent az Udvarhelyi Híradó 2015. március 13.-i (50.) számában, 2 old.