Vajon van-e a románoknak kollektív és egységes természete? Természetes, hogy nincsen. Manapság már egyre kevésbé biztos, hogy a népeknek – külön-külön – közös tulajdonságokban, összetéveszthetetlen és egyedi, jól különválasztható jellemvonásokban kivetíthető lelkülete lenne. Az emberek manapság akár büszkék az etnikai hovatartozásukra, akár bántja őket a származásuk, már nem vállalják csak úgy magától értetődően és személytelenül, mint valami márkajelzést. Ha mégis megteszik, akkor mindez egy jól körvonalazódó egyéni választás mentén történik, amely inkább hitbeli, egyfajta lelkiismereti kérdést jelent számukra, semmint explicit és személyes aktust, inkább amolyan lelkiismereti, mint hivatalos kategória.
Daniel Barbu (1957) román történész, egyetemi tanár. A Román Nemzeti Liberális Párt (PNL) korábbi szenátora, 2012 decembere és 2013 decembere közt kulturális miniszter. A történelem és a filozófiatudomány doktora. Pályája elején muzeológusként dolgozott, majd a rendszerváltást követően a Bukaresti Egyetem Dél- és Kelet-Európai tanszékének oktatójaként helyezkedett el. Olasz, francia, német, svájci egyetemeken mélyítette le tudását, számos nemzetközi rangú konferencia szervezője, illetve résztvevője. Publicistaként is gyakran megnyilvánult az utóbbi évtizedekben, sajátos véleményével soha nem aratott osztatlan sikert konzervatív, de baloldali berkekben sem. 2015 után visszavonult az aktív politizálástól, főként egyetemi oktatóként, esszéíróként és történész-filozófusként tevékenykedik. Egyike a legjelentősebb ma élő román gondolkodóknak.
Valóban, a globális- és a gyűjtő-kategóriák nem illeszkednek sem a modernséghez, sem a demokrácia életkorához. Az emberek – ki-ki a maga sorsában – arra kényszerülnek, hogy mint egyéni bélyeget, úgy viseljék sajátosságuk értelmét, vagy éppenséggel pont ennek hiányát vállalva, úgymond értelem nélkül lézengjenek a világban. Nyilvánvaló, hogy ez a teher időnként elviselhetetlen. És a közösségi tudat ilyenkor egyfajta alternatívaként jelentkezhet.
A képzetek és a sztereotípiák, amelyek mentén a kollektív identitás megnyilvánul, akár személyes válságot is okozhatnak, nem kínálnak igazi értelmet – értvén ez alatt az ontológiai eredetiség mögötti valóságot és nem az ismeretelméleti adekvátságot. Mert nem a valóságról van szó, amikor meghatározunk egy etnikai közösséget, vagy amikor önmagunkat minősítjük egy bizonyos csoporthoz való tartozás során.
A „nemzeti” jellegzetességek többnyire hamis heurisztikai értékkel bírnak. Valaki azzal a szándékkal tekint a románokra, hogy felruházza őket valamely tulajdonsággal, és ugyanakkor önmagát is ezen erény birtokosának tekinti. Vagy fordítva: másvalaki szemrehányást tesz bizonyos hiányosságért, de ugyanakkor felmenti önmagát az ugyanezen hibában való érintettség alól. Más szóval: személy szerint részt vállalunk népünk erényeiből, de személy szerint nem érzünk semmilyen felelősséget a jellegzetes vétkek vagy hiányosságok miatt. „A román egy intelligens nép” – halljuk egyes demagógoktól, akik arra aspirálnak, hogy maguk is értelmes lényeknek látszódjanak. Aki a románokat élesen látó és gyors felfogású népnek tartja, ezt azzal a meggyőződéssel teszi, mintha ezt a felsőbbrendűséget semmiféle egyedi bizonyítékkal nem kellene alátámasztania. „A románok folyton vegetálnak” – nyilatkozzák olykor a demagógia ellenzői, hogy saját igazukat és etikai tehetetlenségüket megmagyarázhassák. Hogyha a románok lusták és hajlamosak arra, hogy félrevonuljanak a történelmi széljárástól, akkor közülük senkitől sem lehet elvárni, hogy politikai bátorságról és állampolgári kezdeményezésről adjon számot. Tehát: egy nép önmagáról alkotott képe induktív szereppel bír. Ez a kép ahhoz nyújt magyarázatot, hogy mik lehetnek, illetve mik nem lehetnek e kép alkotó-összetevői. A mások által létrehozott imázs ellenben deduktív. Egy idegen országban tett rövid utazás, néhány csak úgy, menetközben létrejött kapcsolat birtokában, valaki vehet annyi bátorságot a rendelkezésére álló élmények alapján, hogy következtetéseket vonjon le az ott élő emberekre vonatkozóan. Hosszabb tartózkodás során azonban, ha bizonyos helyszíneken alaposabban vizsgálódik, sokkal valószínűbb, hogy megerősödnek benne az első benyomások, de nem valószínű, hogy a következtetései máris statisztikai pontosságúakká válnak. Egy deduktív folyamat során a másokról, a másfajta közösségről formálódó kép eléggé valószínűtlen eljárásnak látszik.
Ha mindez igaz, akkor mire szolgálnak ezek a képek? Mire jó, hogy ismét elővegyük, azonosítsuk és magyarázzuk őket? Tulajdonképpen ez a kettős dilemma adja e kötet létjogosultságát.
A románok „természetéről” szóló – a XVI. századtól a XVIII. század végéig keltezett – beszámolók és vallomások, amelyek áthaladó vagy ideig-óráig itt időző utazóktól valók, nem válaszolnak most arra a kérdésre, hogy „milyenek a románok?”, hiszen ezek a vázlatok akkor keletkeztek, amikor a hely lakói még önmaguk meghatározására sem voltak képesek. A románok nem voltak és most sem valamilyenek, nincsen olyan „természetük”, amely körüllengi őket, s csak az övék és radikálisan megkülönbözteti más népektől. Végül is: a román társadalomban korábban voltak, máig hatóan élnek bizonyos önmeghatározó képzetek és viselkedésbeli sztereotípiák. A különböző beszámolókban tetten ért pillanat, illetve a kívülállók és a saját maguk által alkotott önkép közötti ellentmondások szolgáltatják a lényeget.
Végső soron ezek a kommentárok, amelyek az úti beszámolókat követik, nem törekednek arra, hogy a nemzet morális előéletét feltárják, nem céljuk megvonni a módszertani vagy ismeretelméleti határokat sem. A románok közösségi azonosságának kérdése… Nem voltunk érdekeltek abban, hogy megtudjuk létezik-e itt egy jól körülírható „kollektív mentalitás”, s abban sem, hogy azt – esetleg – körülhatároljuk, és még kevésbé vállalkoztunk arra, hogy tisztázzuk: ez a képalkotás megfelel-e a tetten nem érhető „történelmi valóságnak”.
A jelen kötetben felvázolt kísérleti módszer akár etikai-politikai jellegű is lehet. A következő oldalakon azonban nem „a mentalitásról”, nem „a valóságról”, s nem „a történelemről” vagy „a népről” lesz szó. Könyvünk tárgyát azon társadalmi javak vizsgálata képezi, amelyekről azt tartották a románok, hogy létrehozásuk etikus és számukra fontos az együtt-létezés folyamatában.
A legtöbb esetben a kommentárok nem megmagyarázzák, hanem inkább bonyolítják a helyzetet. Ahhoz, hogy ezt a kockázatot kiküszöbölhessük, a központi téma, amely köré összegyűjtöttük ezeket a korai vallomásokat a románok „természetéről”, legtalálóbban a következő kérdéssel lenne megfogalmazható: miért van ilyen feloldhatatlan ellentét az önmagát kollektív entitásként számon tartó románság önképe, és a róluk – mások – által alakított szemlélet között?
Daniel Barbu
Részlet a kötet előszavából – Simó Márton fordítása.
A románok természete című kötet magyarra való átültetése során a Firea romanilor (Editura Nemira, Bucuresti, 2004.) eredeti második kiadás szövegét használtuk.
Jelen munka elkészültéhez nagy segítséget jelentett a Román Kulturális Intézet fordítói ösztöndíja.
Keresztül-kasul az eddigi életemen – Simó Márton
[…] segítségével végezhettem el; Daniel Barbu történész-filozófus Firea românilor, azaz A románok természete című könyvéről van szó. Miután a korábbi könyveimből – egyéni marketinggel (!) – […]