Blog

simo_marton_2023_dec_29_laszlo_ildiko

Még a 2023-as év elején szólított meg atyai jóbarátom, egykori magyartanárom, a Marosvásárhelyen élő Bölöni Domokos író, publicista, hogy illene egyet beszélgetnünk annak ürügyén, hogy átlépem a 60. életév határát. Ez a dolog – majdnem észrevétlenül – meg is történt április 25-én, s közben leveleztünk. Ide-oda vándoroltak a kérdések és a válaszok a dróton, mígnem összeállt egy majdnem kilencvenezer (!) leütésből álló interjú.

Nyilvánvaló, hogy egy ennyire hosszú vallomást nem könnyű hagyományos folyóiratban közölni – kötetnek pedig kevés – , úgy egyeztünk meg Dénes Lászlóval, a Várad főszerkesztőjével, hogy egy nagyjából feleakkora, olyan negyvenezres változatot megbír a lapjuk.

Várad decemberi lapszámában aztán megjelent az interjú. Ez a mostani változat azonban egy köztes méretű, valamivel hosszabb a papíron megjelentnél, de ezt-azt mégis „elhallgat” az összesből. Viszont képekkel és hivatkozásokkal jobban felszerelt. Elfér itt, a szerzői honlapon.

– A szélnek akadály kell, hogy erejét mutassa, a szenvedélynek metrum, hogy legyen mit feszítenie – írja Németh László. Ugyancsak ő vallja, hogy „író az, aki kimondja azt, amit a végzet belepréselt.” Te ezt hogy’ látod, kedves Marci?

– Hogyha beszélgetni kezdünk az alkotói pályámról, akkor indítsunk az életrajzi adatokkal: a Nyugati-Zsil mentén, a Retyezát tövében elhelyezkedő legfelső, sorban a legutolsó bányavárosban, Hobicaurikányban születtem 1963. április 25-én. Manapság inkább csak Urikánynak mondják magyarul. Ez a monarchiabeli név onnan ered, hogy a kis bányaváros két településrészből keletkezett, bár az 1947 után létrejött új város – Oraşul Nou Uricani – tulajdonképpen egy félkomfortos blokklakásokból összeálló tömbháznegyed volt akkor, ahol a monoindusztriális környezetben dolgozó bányászok éltek. Városi rangot 1965-ben kapott. Akkortájt mintegy háromezer lakosa lehetett, igen heterogén társaság: érkeztek ide a szénbányába Olténiából, Moldvából, a Bánságból, de szép számban a Szilágyságból, Biharból, így a Székelyföldről is. Mivel abban az időben zajlott a „mezőgazdaság szocialista átalakítása”, sokan menekültek ide a kollektivizálás elől. A háború és az azt követő ínség miatt a szüleim nemzedéke kevésbé volt képzett, általában a legalacsonyabb szakmai tudásszintet megkövetelő munkákat vállalták és végezték szerte az országban, hiszen megvolt hozzá a fizikai állóképességük; ipari és polgári építkezéseken, a kohászatban, valamint a bányászatban és az azt kiszolgáló iparágakban helyezkedtek el a férfiak. Édesapám azért került ebbe a bányavárosba, mert akkor itt élt a nővére, aki egy szovátai illetőségű bányamesterhez ment férjhez. Édesanyámat Temesvárról vitte oda 1959-ben, aki a szolgálást hagyta abba, amely típusú munkavállalás még majdhogynem általános volt a Székelyföldön, így a Sóvidéken is. Azt tartották, hogy az a leány, aki nem érettségizett, vagy nem tanult valamilyen formában tovább, ha húszéves kora előtt cselédnek áll négy-öt évre, az sokkal kapósabbá, alkalmasabbá válik a háziasszonyi feladatok ellátására. Így születtem „területen kívüli” atyhaiként másutt, viszont a kötődés mindvégig erős volt.

Urikány (2018) – lepusztult, kiüresedett monoindusztriális település

Tízéves koromtól, mivel apámat a bányában szerzett betegségei miatt korán nyugdíjazták, végleg haza is költöztünk Atyhába. Ezt követően a Zsil-völgye már csak távolodó emlék maradt számomra. Ezek a kisgyermekkori alapélmények, majd a falusi a tapasztalati rétegek határozták meg az életemet. Mindehhez aztán hozzá rendelődik majd a székely anyaváros világa, a későbbiekben még egy-két erdélyi és regáti falu, illetve város, 1990 után magyarországi helyszínek, majd Budapest, ahol másfél évtizedet éltem…

Atyha – falurészlet (2022)

– Honnan és hogyan sikerült magadba szívnod azt a sok tapasztalati tudást, amely könyveidben nagyon pontosan, ugyanakkor érzékletesen jelenítődik meg?

– Sokáig egyke voltam. Emiatt részben magányos is. Sokat olvastam kisgyermekként. Nem véletlen, hogy románul is megtanultam, hiszen olyan volt a környezet, s magától értetődő, hogy a nyelvet is párhuzamosan tanulhattam, természetes volt a kétnyelvűség. Amikor visszakerültünk a színmagyar falusi környezetbe, mindjárt helyzeti előnyt jelentett, hiszen közismert, hogy milyen kínlódással járt akkor is az államnyelv elsajátítása a székelyföldi gyermekek többsége számára… A hátrányom pedig az volt, hogy bizonyos foglalatosságok és a falusi jellegű ismeretek terén lemaradásban voltam. Itt a különböző mezőgazdasági munkákra érdemes gondolni, főleg a kaszálásra, az erdőlésre és a lovakkal való bánásmódra. Egyik-másik hiányosságot gyorsan bepótoltam. Néhány fontos dolog azonban örökre kimaradt. Például a faragófejsze és a láncfűrész kezelése. Viszont volt bennem néhány olyan készség, amelyek vitathatatlanul hozzám tartoztak, és meg is maradtak. Azt mondták az idősebbek – enyhe kárörömmel –, hogy a románt el fogom felejteni, mert nem használjuk faluhelyen annyit. Ez nem így történt. Még akkor is gyarapítottam a tudásomat, sokkal később, amikor Budapesten éltem, folyton kerestem a tolmácsolási alkalmakat, olykor pedig szépirodalmat és filozófiai esszéket, tanulmányokat fordítottam. A nyelvi gettósodás inkább az utóbbi években kezdett fenyegetni, amióta ismét Székelyudvarhelyen élek… Bizonyos szempontból azonban soha nem váltam igazi atyhaivá. Úgy gondolom, hogy a tökéletes paraszti tudást csak akkor szívhatja magába az ember, ha a szülei életvitelszerűen gazdálkodnak. Akkor már a nagyszüleim is mindnyájan jóval hatvan fölött jártak, s a gazdálkodás csak mellékes volt, amolyan kiegészítő-háztáji jellegű, ahogyan a harmincárnyi, egyéni használatra visszaosztott parcellákon hagyta a rendszer, azonban több idős rokon élt a környezetünkben, a szomszédságban, a közeli utcákban mindenfelé voltak olyan emberek, akiknek emlékezete a régi magyar időben gyökerezett. Ők ifjúkori és katonaélményeket hoztak magukkal, illetve közülük többen emlékeztek a „régi román világra”, aztán a „kicsi magyar időre”, arra az ötven hónapra, amely bőven szolgáltatott pesti, katonakori és fogságbeli élményeket. Fontos megemlíteni, hogy az akkori öregek még szívesen meséltek. Sokat és igen érzékletesen beszéltek az ezelőtti vagy a még azelőtti dolgokról. Szavakat, szófordulatokat, stílust tanulhattam tőlük. Főleg a férfiak rögtönzött kiselőadásait volt érdemes meghallgatni a vasárnapi kártyaasztalok mellett. Sok érték szivárgott így át a 19. századból, olyan tartalmak – mondókák, énekek, ráolvasások, mesék, balladák –, amelyek ma már csak a néprajzi gyűjtők munkáiban, elektronikus adathordozókon és gyűjteményes kötetekben lelhetők fel. Mi a huszonötödik órában még elkaptunk valamit a működő „organikus” faluból…

Atyha - alszegi utcakép, illetve az a jelenet, amely egy hagyományos parasztház lemészárlását ábrárolja (2019)
Atyha – alszegi utcakép (felül), illetve (középen) az a jelenet, amely egy hagyományos parasztház lemészárlását ábrázolja, legalul pedig egy normális utcarészlet, viszonylag ép és szépen konzervált házakkal Bojtosból (2019)

– S egyszer csak tollat ragadtál…

– Verseléssel kezdtem az írást, úgy tizenkét-tizenhárom évesen. Ez az irány megmaradt, olyannyira, hogy a következő tizenöt esztendőben általában lírai jellegű alkotásokat írtam és publikáltam. Valamikor a katonai szolgálatom utáni évben – körülbelül 1984-ben – jutottam el arra a szintre, hogy az akkori komoly helyeken, az Ifjúmunkásban és az Igaz Szóban elkezdtem viszonylag rendszeresen közölni. Szívesen emlékszem a nagyszerű költővel és pedáns szerkesztővel, Székely Jánossal folytatott levelezésemre, amelynek olykor az lett az eredménye, hogy „becsületes megítélésünk szerint két/három/négy versét közlésre javasoljuk”, vagy „munkái nem elég érettek a közlésre, küldjön még”, kialakult egyfajta folytonosság ettől kezdődően, évente két-három alkalommal jelentkeztem ebben a folyóiratban, ami kétségkívül rangot jelentett és lendületet az „igazi” induláshoz. Érdekes módon az Utunk akkortájt kimaradt, csak később közöltem néhányszor ott, de akkor már Helikon volt a neve. Az első novellám – szintén az Igaz Szóban – 1989 novemberében látott nyomdafestéket… Amikor megbukott a diktatúra, azt érzékeltem, hogy felértékelődött az újságírás mestersége, szükség van a jó tollú közírókra, akik irányt és egyéni ízt kölcsönöznek a mívesnapok mulandóságának. Ez azonban akkor csak rövid intermezzo volt Udvarhelyen, mert felsőfokú tanulmányokba kezdtem Szegeden.

A Szegedi Egyetem Bölcsészkarának épülete – Fotó: Szeged.hu

Magától értetődő volt, hogy a magyar nyelv és irodalom mellé a médiatudományt és a kulturális menedzsmentet választom. Hallgattam én „bejáró diákként” néprajzot, jogot, történelmet, szociológiát, egy időben aztán elkalandoztam bolondul a televíziózás és a dokumentumfilmek irányába is. Szívesen emlékszem Temesi Ferenc, ma már Kossuth-díjas író óráira, „speckol” volt, amelynek hivatalos neve: „A szépírás mestersége”. Tartalmas időszak volt az a tanév, amikor ezekre az előadásokra járhattam és elvégezhettem a kiadott feladatokat. De a közös kocsmázás még jobbnak bizonyult – alaposan meghosszabbítottuk a tanórákat… Eközben – csak úgy mellesleg – a József Attila Tudományegyetem diáklapja, a Szegedi Egyetem néven futó periodika kulturális mellékletét is szerkeszthettem 1993 és 1995 között. Létezett Budapesten egy videókommunikáció szak az ELTE TTK-n, mentorom, Péterffy András filmrendező jóvoltából.


Péterffy András (1946) filmrendező, egyetemi tanár – Fotó: 9TV

Intermezzo (1.) – Akkortájt jött létre a Duna Televízió. Arra gondolván, hogy anyagilag kifizetődő, izgalmas, gyors és modern műfaj a televíziózás, s milyen jó lenne ezen a területen is működni (!), belevágtam, de nem tudtam beilleszkedni egyetlen alkotóközösségbe sem. Amit én szerettem volna létrehozni, annak akkor nem volt piaca, tulajdonképpen nem is létezett. Könnyen viszszakereshető, elektronikus felületeken tárolt produkciókról, médiaműfajok közötti átfedésekről/áthajlásokról/áthallásokról/átjárásokról fantáziáltam, mert erősen bosszantott, hogy a televíziózás – legyen az földi vagy műholdas szórású – egyszeri, múlandó, „lemegy”, és annyi, de a videómegosztókat csak mintegy bő évtizeddel később hozták létre…


Itt-ott fel-felbukkantam irodalmi folyóiratokban, olyannyira, hogy 1999-re összeállt az első prózakötetem, Az utolsó tanító. Végül nem a fővárosban, hanem Csíkszeredában kerestem és találtam hozzá kiadót, hiszen szegről-végről valamelyest az 1997-ben alapított Székelyföld folyóirat holdudvarához tartoztam-tartozom. Az első könyvem egyébként nem szépirodalmi munka volt, hanem egy „falumonográfia-vázlat”, abból az alkalomból írtam meg, hogy éppen kétszáz éves lett az atyhai templom.

Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999.

– Honnan és hogyan tudsz írni, és miből gondolod, hogy az jó? Mi ösztönöz, miért írsz? Miféle kielégíthetetlen belső késztetésnek engedelmeskedve írod újabb és újabb könyveidet?

– Lehettem úgy harmincéves, amikor rájöttem arra, hogy van ugyan a folyton gyarapodó műveltség, ami szükséges és fontos, de az íráshoz legalább annyira nélkülözhetetlen a megfigyelőképesség és az érzékenység. Gyakran megyünk el az élet fontos eseményei mellett, csak úgy, és nem tulajdonítunk nekik semmi jelentőséget. Emiatt valósággal kerestem egy időben az „olyan” helyzeteket. Alkatomnál fogva alkalmas vagyok arra, hogy bármilyen közösségbe, társaságba ideig-óráig beilleszkedjem. A Bozgor című trilógia alapötlete viszonylag régi volt, legalább tíz évig érleltem. Egy több cselekményszálon futó eseménysorra, négy generáció Kárpát-medencei száz évét átfogó regényre gondoltam anno, amelyhez majd „nulladiként” a velem és a körülöttem megtörténteket is hozzárendelem. Ekkor jöttem rá, ott, a saját műhelyemben, hogy a regény – ha engedem – elkezdi írni önmagát, a kitalált hősök pedig élnek, még a saját rokonságukat és a baráti körüket, a „társéleteket” is odavonzzák, s mivel a rájuk ruházott sors újabb és újabb szituációkba helyezi őket, hagyni kell, hogy hadd sodródjanak. Kialakítottam magamnak az akkori lakásunk alagsorában egy „munkapontot”, ahová bármikor félrevonulhattam. Tizenkét évig szolgált ez hely. Rájöttem hamarosan, hogy a hajnali, a kora reggeli órákat lesz érdemes kihasználnom a szépírás céljaira. Ha négykor hozzáláttam, akkor hétig „elő tudtam állítani” legalább ötezer leütésnyi jó minőségű szöveget, de néha, amikor erősen benne voltam a svungban, akár tizenötezer írásjelig is eljuthattam egy-egy alkalommal. Két évtized múltán azonban úgy látom most, hogy ez a nagyregény nem férkőzött be kellőképpen a köztudatba – bár többnyire jó kritikákat kapott –, mindenképp megérdemelne egy második kiadást, de úgy, hogy immár egyvalakinek „menjen át a fején”, egyszerre a három kötet.

A három kötet pontosan ezer oldalt tartalmaz

Tranzit című novellafüzér a Kortárs Kiadónál jelent meg, Pesten, de ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy beilleszkedtem a magyarországi irodalmi életbe. A jövet-menet rítusa, illetve az otthon, pontosabban az itthon maradók sorsa érdekelt, az utazások, a hazalátogatások szolgáltatták az élményanyagot. Ugyancsak a Kortárs adta ki egy műfordítás-kötetemet, amelyet a Román Kulturális Intézet (ICR) ajánlására, az általuk biztosított ösztöndíj segítségével végezhettem el; Daniel Barbu történész-filozófus Firea românilor, azaz A románok természete című könyvéről van szó. Miután a korábbi könyveimből – egyéni marketinggel (!) – bőven értékesíteni tudtam ezer-ezer darabot, furcsállottam, hogy a Kortárs Kiadó ráállt a háromszáz-négyszáz példányos kiadványokra, mert ennyire volt elég az a minimális összeg, amit a szokványos kiadástámogatási rendszer számukra nyújt.


Balogh János (1913-2002) biológus, akadémikus, egyetemi tanár – Fotó: Wikipédia

Intermezzo (2.) – Épp ezzel párhuzamosan zajlott – kicsit korábban kezdődve – saját berkekben Balogh János biológus expedíciós naplóinak a kiadása, Pusztuló őserdők, virágzó sivatagok címmel, amelyet szívesen vállaltam. Nem kifejezetten szépirodalmi mű, ám annál érdekesebb, hiszen lenyűgöző személyiség volt Balogh professzor, ráadásul felelősen gondolkodó tudós értelmiségi és jó magyar ember. Fontos megjegyeznem, hogy ez munka az Édes Anyanyelvünkért címet viselő pályázat keretében kiemelt támogatást kapott az akkori kormány kulturális miniszterétől, Hiller Istvántól, annak ellenére, hogy a professzor úr elkötelezett jobboldalinak tartotta magát, ki is állt a Fidesz-KDNP mellett, de akkor ez a koalíció elbukott, a tartós kétharmad aztán majd’ egy évtized után következett. Az elismerés, a kitüntetés nem nekem, nem a kiadás körül ügyködő kollégáknak szólt, hanem a jeles tudósnak, akit rádiós-televíziós szereplései, publikációi jóvoltából gyakorlatilag az egész ország ismert.


– Miként alakult, miként folytatódott az életed, amikor hosszú idő után úgymond „visszidáltál”, azaz hazatértél a Székelyföldre?

– Eljött az a pillanat – 2011 tavaszán –, amikor azt mondtam, azt mondtuk, hogy jöjjünk haza – mert ez családi döntés is volt –, és elhatároztam, hogy kipróbálom magam főállású újságíróként. Művelődési rovatot vállaltam az akkor még papíron is létező Udvarhelyi Híradónál. Ez a munka valamivel több mint négy évig tartott. Ezt követően jött a 2015-ös év, amikor csak külső munkatársként írogattam a Hargita Népébe, aztán ott megvolt, 2016-tól meglett a státuszom 2023 nyaráig. Közben elhatároztam, hogy létrehozok magamnak saját orgánumokat a világhálón. Honlapokat, portálokat képzeltem el, amelyeket én adminisztrálok, a saját és a barátaim írásait „tesszük fel”, esetleg néha másutt élő, de velünk „egyívású” szerzőktől is közlünk ezt-azt.

Így jött létre a KulturHon – amely most már csak archívumként él – és az Élő Székelyföld Egyesület égisze alatt az Eloszekelyfold.ro weblap, amelyen visszakereshető minden korábbi írás ebből a hét-nyolc-kilenc esztendőből. Ezt a típusú tevékenységemet az egyesület logójával szoktam megjelölni, ezt ábrázolom a transzparenseken és kiadványokon is.

Az első világháború végének századik évfordulóján, 2018-ban útjára indítottam a Mi, székelyek és román barátaink című sorozatot, amelyben beszámoltam a magyar–román közeledést erősítő könyvekről és jelenségekről, illetve interjúkat készítettem jeles személyiségekkel, akik román létükre, a román kultúra berkeiből szolgálják a magyar–román, ezen belül is a székely–román közeledést. Az írások többsége megjelent a Hargita Népe és a Háromszék napilapokban is.

Így emlékeztünk 2018. november 30-án

Kötet formájában Szent András napján látott napvilágot, és akkor „a nagy egyesülés” előestéjén be is mutattuk Székelyudvarhelyen. Hamarosan Marosvásárhelyre és Sepsiszentgyörgyre is eljutottam véle… Mivel figyeltem arra, hogy az interjúk mindig románul készüljenek – még akkor is, ha egyes megszólalók szívesen és kiválóan beszélnek magyarul –, a (Hargita Megyei Hagyományőrzési) Forrásközpont, Hargita Megye Tanácsának alintézménye felvállalta a kiadását. Ily módon Kolozsvárra és Budapestre már mind a két könyvet elvihettem. A következő állomás Nagyszeben és Bukarest lett volna, ha nem üt be a járvány, a „kovid”.

2019 márciusában Marosvásárhelyen – Smaranda Enache, Mana Bucur és Nagy Miklós Kund társaságában

– Hogyan „barátkozik” a közéleti munka, jelesen az újságírás az írósággal? Esetedben van-e szakadék a publicisztika és a szépírás között? Ha igen, miként hidalod át?

– Említettem korábban is, hogy valósággal vágytam rá, hogy publicisztikákat írjak. Majd arra, hogy próbálkozzam a magam menedzselésével, hiszen ezt nem teszi meg senki helyettem, nem vagyok tagja a „cégnek”, nem tartozom egyik szekértáborhoz vagy munkaközösséghez sem, akár az irodalmi, akár a kulturális, vagy éppenséggel a közéletet nézzük Erdélyben, politikai beágyazottsággal, jelentős vagyonnal sem rendelkezem…

A plakettnek bronzból, antikolt alumíniumból és cserépből készült változata van; a prototípus elkészítéséhez igénybe vettük Kelemen Albert művészettörténész és Gyöngyössy János segítségét, a kivitelezésben Józsa Lásztló fazekas-, illetve Lázár Imre harangöntő-mester segített. A Sicvlicvm-program 2020 óta működik.

Ehhez az egészhez még hozzárendelhető a civil munkám, amely szorosan összefügg az újságírással és a szépirodalmi tevékenységgel. Az Élő Székelyföld Egyesület – 2016 decemberében jegyezték be a bíróságon – az utóbbi hét-nyolc évben több konferenciát szervezett a székelyföldi népi épített örökség témájában, a falukép védelme érdekében, létrehozta a SICVLICVM-márkát, amely ellentétben a Hungaricum- és az értéktár-koncepcióval, önjáró, nem fentről és kintről jövő kezdeményezés, hanem alulról szerveződő, önfenntartó mozgalom, nem kér és nem vár el állami támogatásokat. Nem a valahonnan való – hazai, anyaországi vagy európai – adófizetők, hanem maguk a tulajdonosok tartanák fenn a programot. Működne, ha a bevont szereplők öntudatosak lennének, ha befizetnék a tagdíjat és olyan további partnereket ajánlanának, akik hasonlóképpen lelkesek és receptívek ahhoz, hogy továbbadják, népszerűsítsék és fejlesszék. Az egyesület tud pályázni, képes felajánlásokat fogadni, és ilyenformán van egyfajta kisugárzása a közeli és a távolabbi környezetre egyaránt.

Amikor leégett az atyhai templom, az Élő Székelyföld portál közölte elsőként a hírt – tőlünk vette át az MTI –, és azonnal el is indítottam egy komoly sajtókampányt, amellyel segítettem az adománygyűjtést és az építkezést, illetve médiában tevékenykedő barátaimmal dokumentáltuk az elpusztult templomot és követtük a megújulási folyamatot. Ebből két kis kötet született, illetve ide kapcsolódó tanulmányt közöltem Templomépítés, harangöntés, jövőkép címmel a Nap Kiadó által megjelentetett szöveggyűjteményben.

A közösségi jellegű munka jelen pillanatban a Bánja-e a székely? című riportsorozattal folytatódik…  Azonban térjünk vissza, ne feledkezzünk meg a publicisztikáról, amelyet úgy fogok fel, mint lelkész a vasárnapi prédikációt. Legalább egy jegyzetet minden héten írok mostanában is. Annyiban különbözöm a papoktól, hogy nem egy kiválasztott textus alapján „szólalok meg”, hanem egy jelenség vagy egy véletlenszerű élmény késztet írásra. Ezek az alapötletek szépirodalmi vonatkozásban is hasznosíthatók, hiszen amellett, hogy élénk és kitartó odafigyelésre késztetnek, olykor nagyobb témákat hordoznak magukban, amiből könnyen lehet novella, elbeszélés. Az utóbbi tíz évben többtucatnyi ilyen lokális ihlet-élményem volt, egyik-másik már a regényeim falában található. Kedvenc tárcám – Nagyregény két percben – alapanyagát azonban még nem hasznosítottam „komoly prózában”. Ezt csak úgy megemlítem. Ha visszaforgatom az újságoldalakat, vagy végigbogarászom a lementett fájlokat, mindjárt látom az értékeket. És tovább tudom bontani a szálakat, mert a hősök, az életképek megmozdulnak… Egyébként összeállítottam néhány barátom közreműködésével saját magamnak egy publicisztikakötetet 2014-ben, Kijelölt hely címmel, de azóta annál jóval több tárcám jelent meg, és – aminek örvendek – elég gyakran írogattam recenziókat/ kritikákat friss kötetekről, néha egy-egy esszét, tanulmányt is elkövettem, interjúkat készítgettem általam sokra tartott személyiségekkel, hogy „áthagyományozódjék” az üzenetük lényege…

– Melyek a kedvenc „irodalmaid”? Kedvenc világirodalmi témák? Magyar irodalmi kedvencek? Kedves szerzőid a magyar és a világirodalomból?

– Sajnos, nem jutottam el olyan szintre – a románon kívül – egyetlen idegen nyelven sem, hogy olvasni és élvezni tudjam a szépirodalmat eredetiben. Szakszövegeket kényszerűségből olvasok ugyan angolul, de ezzel aztán vége. Teljesen természetes, hogy nagy hatással volt rám a latin-amerikai „triász” – Marquez, Borges, Vargas Llosa, akik mellé negyedikként még Julio Cortazár is odakívánkozik –, aztán az angolszászok, Jack London és Hemingway, a közelebbiek sorából John Updike. Élő nagy kedvenceim közé sorolom Stephen Kinget. Mondhat bárki bármit, az illető tud írni: filmforgatókönyv-, lektűr- és szépíróként egyaránt megállja a helyét.

Csingiz Ajtmatov (1928-2008) – a felvétel 2006. április 20-án készült – Fotó: NAVA

A régi oroszok közül Tolsztoj és Dosztojevszkij, és – természetesen – Szolzsenyicin a huszadik század második felének nagyjai közül, illetve a kirgiz és orosz nyelven alkotó író, Csingiz Ajtmatov, akivel 2006 áprilisában volt szerencsém találkozni a Nemzetközi Könyvfesztiválon. (A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke, Bart István és a Frankfurti Könyvvásár igazgatója, Peter Weidhaas megállapodása értelmében (1992) kezdődhetett el a magyar könyvipar legnagyobb vására. Az első rendezvényt 1994-ben a Budapest Kongresszusi Központban tartották. Ajtmatov, aki élete utolsó szakaszában hazája, Kirgizisztán brüsszeli nagyköveteként is tevékenykedett, 2006-ban, a XIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeként tartózkodott Magyarországon, ekkor vehette át Sólyom László akkori államfőtől a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést.) Aztán az idős Thomas Mann, a József és testvérei (1930–43) korszakától kezdve a Kiválasztottig (1951). Szívesen olvastam, olvasom a román nagyok közül Caragialét, két klasszikus erdélyi prózaírót, Ioan Slavici-ot és Liviu Rebreanut, aztán a múlt századi jelesek közül Marin Predát, Nichita Stănescut, a kortársaim sorából Dan Lungu és Mircea Cărtărescu szimpatikus, bár nem „fogyasztok” annyi szépirodalmat mostanában, amennyit szeretnék. Román viszonylatban az esszé, az eszmetörténet, a történelemértelmezés irányában köteleződtem el, Neagu Djuvara, Lucian Boia, Daniel Barbu, Cristian Sandache munkáit kedvelem, és ezek közül egyiket-másikat fordítottam is. Izgalmas a kortárs román kultúra. A könyvkiadásuk hasonló gondokkal küzd, mint a mienk, hiába vannak jóval többen – mintegy húsz-huszonegymillió lehet a ma élő románok össz-lélekszáma –, a tapasztalatok szerint párszáz példányban jelennek meg és fogynak az új könyvek náluk is, és mindössze tucatnyi a „profi” szerzők száma, akik megélnek az írásból. Talán ők azért valamennyivel magabiztosabbak, mert újlatin nyelvként azt remélik, hogy könnyebben átültethetők a művek olaszra, franciára, spanyolra, portugálra… Lehetséges. Vegyük a magyar irodalmat… Pázmány, Mikes. Aztán vagy másfélszáz évig erre haladva tulajdonképpen nincs kedvenc szerzőm. Arany Jánost olvasok szívesen. Teljesen mai költőnek vélem, hibátlan és üde a nyelve, mintha kortársunk lenne. Majd Ady publicisztikája következik. Költőként aztán József Attila a másik biztos csillag. A huszadik század legelejének prózájától erősen megfertőződötten élek: Mikszáth, Móricz, Krúdy, Karinthy, Kosztolányi. Aztán következnek a népi írók, a szociográfia, majd az „embertan” – azaz a kulturális antropológia által megérintettek, akkor, akik már akkor is „így” írtak, amikor ennek a tudománynak még neve sem volt: Bartha Miklós, Szabó Dezső, Illyés Gyula. Az állandó útitársak az erdélyi nagyok: Tamási, Makkai, Dsida, Kós Károly, Bánffy Miklós. A második világháború utáni időszaktól 1989-ig: Tamási ismét, és mindvégig, és Asztalos István, Szabó Gyula, Szilágyi István, Mózes Attila. Itt megint következnek a falujárók: Bözödi György, Beke György, Cseke Péter, Ferenczes István, Lőrincz György. Felejthetetlen számomra Bálint Tibor életműve, novelláit, regényeit ma is szívesen előveszem. Magyarországi tartózkodásom idején fedeztem fel a délvidéki Gion Nándort, az Erdélyben korábban jószerével ismeretlen Sánta Ferencet, Cseres Tibort. Ha tehettem, mindig megvásároltam és elolvastam Kertész Imre, Závada Pál, Spiró György újonnan megjelent könyveit. Spiró regényeinek sora egyébként mindig itt van karnyújtásnyira az alsó könyvespolcon, hogy bármikor elővehessem, Bartis Attila, Grecsó Krisztián, Szakonyi Károly, Csíki László, Bereményi Géza, Hajnóczy Péter, Szentkuthy Miklós, Szőcs Géza, Száraz Miklós György, Temesi Ferenc, Bodor Ádám, Tóth Krisztina, Vida Gábor könyvei szomszédságában. Újabban kezdtem megszeretni a sokoldalú Páskándi Géza életművét. Itt megjegyezném azt, hogy mire felcseperedtem és képes voltam tudatosan megválogatni az olvasmányaimat, Páskándi elhagyta Erdélyt – ahol, ha nem is tiltották, de többnyire elhallgatták –, aztán mire kijutottam és szétnéztem a magyar ugaron, azaz ott éltem életvitelszerűen Magyarországon, akkorra már véget is ért a pályája. Újonnan szerettem meg Kötter Tamást, aki pár évvel fiatalabb nálam, de „megjárta” már a világháborúk lövészárkait. Mintha a nagyapák vezetnék írás közben!…

– Milyen, vajon milyen lehet a ma élő magyar író? Milyen eszmeáramlatok egyesítik vagy osztják meg az írói társadalmat? A magad során milyen szerzőnek tartod magad?

– Fogalmam sincs. Nem tudom, hogy melyik lehet a leginkább célravezető út egy író számára. Mindenesetre én a közösségi szerepvállalást tartom fontosnak az esztétikai érték mellett. Szellemi-értelmiségi „egyedfejlődésem” során azt tapasztaltam, hogy itt, a Székelyföldön, Erdélyben, az összmagyar irodalomban, de a nagyvilág kultúrájában is elsősorban azok a szerzők – és most főként a prózaírókra gondolok – tudtak érdemben hozzájárulni a „dolgok” alakulásához, akik valamiképpen szimbiózisban éltek a saját maguk által látott/megtapasztalt valósággal. Nem akarok túl nagyon visszatérni az időben a példákért, közeledjünk csak innét, a huszadik század elejétől a magunk eléggé szűkre szabott földi életszakasza iránt. Kezdetnek kiváló „a jó palóc”, Mikszáth életműve, amely az említett időszakban, a 20. század elejére teljesedik ki. Regényben, novellában, tárcában egyaránt jelentőset alkotott. Szívesen olvasom, képes vagyok ma is tanulni tőle. Aztán a publicista Ady következik.

Ady Endre (1907)

Merem állítani, hogy a párszáz példányban megjelenő – sokat ajnározott – Nyugatnak, meg a szintén igen szerény példányszámú versesköteteinek összességükben nem volt akkora hatásuk, mint a tárcáinak. Akkor. Mindennel, mindenkivel baja volt. Dohogásai egy komplex személyiséget vázolnak fel, akinek a magatartása mondhatni modernnek számít ma is. Olyan „celeb”, aki nem adja be a derekát, mindössze annyit tesz, hogy kvázi kihasználja az ismertségből, a nagy nyilvánosság előterében történő jelenlétből származó előnyeit. Influenszer – mondhatnánk ma divatszóval. A versek mindössze apró le- és kicsapódások, sszínes üvegcserepek, amelyekből aztán a húszas-harmincas években teremtik meg utólag Ady költői arcát. Az „értők”. Vitathatatlan, hogy számomra aztán Szabó Dezső, Móricz, Németh László számít etalonnak a két világháború közötti húsz évben. Mindhárman több „fronton” működtek: szép- és elmélkedő prózában, publicisztikában, volt köztük, aki drámában, film által, illetve közösségépítésben is. Aztán közben kibontakozott a leválasztott Erdélyben a transzilvanizmus. Első volt a „helyi érték”, a történelmi gyökerek felmutatása és a szép kísérlet, amely vallotta és vállalta, hogy az erdélyiség a három egymás mellett létező – a magyar, a román és a szász – kultúra összefüggései/ egybefonódásai által bontakozhat ki és hozhatja létre az igazán tartós felépítményt. Kelet-Közép- vagy Köztes-Európa tovább élése következhetett volna, oly módon, hogy nem loccsan át a Balkán a Kárpátokon. Nem pejoratív értelemben említem a Balkánt, hanem ezzel azt kívánom hangsúlyozni, hogy egy más földrajzi és kulturális nagyrégióról van szó, amelyet Trianon galád módon egybemosott… De térjünk vissza az erdélyi kaptafához!… Bánffy, Kós és Tamási gazdag és sokrétű erdélyisége nyűgöz le, s mindaz, ami aztán a létezett szocializmus szűrőjén is szépen átjött, és hatott azokra, akik az újabb rendszerváltást követően kezdtünk el komolyabban haladni a pályán. Ez a három hagyományosan transzilvanista író erősen időtálló „alapanyagokat” használt a helyi forma, helyi szabvány, helyi érték kategóriáiban. Aztán az a néhány gerinces alkotó, aki nálunk tartással bírt a második világháborút követően, vagy a „megfelelő” nyomvonalon indulva, viszonylag sérülésmentesen léphetett át az új rendszerbe, amely 1989 után jött – Sütő András, Szabó Gyula, Szilágyi István, Bálint Tibor, Király László, Mózes Attila… A kilencvenes években létrejövő vagy újrarendeződő szekértáborokhoz nem tudtam s nem is akartam csatlakozni. Nem élveztem a falkában való elvegyülés örömét az egyívásúakkal.


Márai követte a területi revíziót – ujjongott és rettegett ugyanakkor

Intermezzo (3.) – Nem éreztem eléggé a hasonlatosságot és a közös nevezőt. A posztmodern múlandósága és az úri gyerekek által megformált művi vagy inkább – urbánus vagy álnépi – nejlon világ nem érdekelt. Inkább arra törekedtem, hogy létrehozzam a magam stílusát. Novellahőseim általában a Sopronkőhida és Lemhény közötti területen, az utóbbi egy-másfél évszázad „időterében” mozogtak, mozognak, hogy aztán a regényeket s azok szereplőit is ugyanide gyökereztessem. Igyekeztem „teljes” magyarságélményt megélni és felmutatni, amelyben kellő érzékenységgel mutatom be azt a falut is, ahonnan oly sokan érkezünk. Viszonylag későn épült be az egyéni műveltségembe Márai Sándor hatalmas életműve és mintaértékű helytállása, ahogyan Faludy György prózája – a Pokolbéli víg napjaim (1988), meg ami utána jött, és amely véleményem szerint legalább egyenértékű a költészetével.


– Van-e benned valamiféle didaktikai kényszer arra vonatkozóan, hogy amit megírsz, azt pontosan értsék, sőt: meg is értsék, akik olvassák, hogy semmiféle téves eszmék, képzelgések ne szüremkedjenek be a narratívákba? Ezt a „módszert” további műveidben is alkalmazod majd?

– Van olykor, de csak olyan mértékben, ahogy én azt helyesnek gondolom. Többen szememre vetik, te magad is, hogy túlzásba viszem a lábjegyzetelést. Erről azt mondtam korábban, hogy kell, mert a „jövőnek” írom, meg olyan olvasóknak, akik más környezetből valók és másfajta műveltség birtokosai. Segít ez a módszer, még akkor is, ha nehézkessé teszik olykor az olvasást. Ez velem is előfordul más szerzők olvasásakor, akiknek ilyen irányú „perverzitásuk” van, de aztán rájövök, hogy hasznos. A jobb és mélyebb értelmezést segítik. Ha valaki tisztában van az adott kifejezéssel vagy a vonatkozással, az nyugodtan túlléphet rajtuk. Egyébként kaptam megerősítéseket olykor, hogy hasznos eljárás ez, és többletértéket ad a munkámnak, újabb jelentésréteget, késztetést arra, hogy az olvasó nézzen utána bizonyos dolgoknak. Ebben az értelemben sikeresnek mondható a Gerzson szép délutánja és az Iker című regényem is. A kritikusi és az olvasói vélemények egyaránt pozitív előjelűek. A most – 2023 novemberében – megjelent könyvemben, amely A boldogabb ember címet viseli, minimálisra csökkentettem a lábjegyzetek számát. Tudatosan harcolok ellenük, de kerül néha itt is olyan szövegkörnyezet, amikor a lapalji magyarázás elkerülhetetlen.

– A kortárs magyar irodalmat és azon belül az erdélyi magyar prózát tekintve milyen eszmei-esztétikai vonulathoz vonzódsz? Kikkel vállalnál közösséget a műveik alapján? Mennyire fontos azonban itt is az íróban rejtőző ember, a karakter? Vallod-e, hogy a gerinc is esztétikai kategória, sőt?!…

– Említettem a korábbiakban a kedvenc szerzőket. Kéttucatnyian lehetnek, felerészben idegen nyelven alkotók, felerészt magyarok. Élők. Holtak. Halandók, de mindannyian valami Parnasszusról álmodók. Annak idején, amikor írni kezdtem, volt itt, Székelyudvarhelyen egy irodalmi körünk, s benne néhány „harcostárs”. Ha olyan körülmények lettek volna, mint mondjuk 1960 és 1970 között, amikor mondhatni teljes generációk indultak innen – Magyari Lajos, Molnos Lajos, Farkas Árpád, Lőrincz József, Lőrincz György, Tömöry Péter, vagy úgy indultak, hogy el sem mentek el, hiszen itt éltek mindvégig (!) –, ha időben és jó helyeken tovább tudunk tanulni, ha komoly közlési lehetőségekhez jutunk, akkor ma azt mondhatnánk, mi, akik 1980 és 1990 között itt kezdtünk, hogy történt egy írói-költői kirajzás a székely anyavárosból. Hogy társultunk más vidékeken élő kor- és nemzedék-társainkkal, és elidegeníthetetlenül saját hangon szólaltunk meg… Csakhogy a lendület odalett! A rendszerváltozás körül többekben megtorpant a tehetség, vagy ők maguk döntöttek úgy, hogy nem folytatják. Volt köztünk disszidens, akit örökre felszippantott a nyugati világ, volt olyan, aki tragikus körülmények között, igen fiatalon hunyt el, volt kolléga, aki elzüllött, s akadt, aki egyéb, „normális”, „igazi kenyérkereső foglalkozást” választott. Ami később következett – az nem is udvarhelyi gyökerű –, s már nem a „mi időnkben”, nem velünk történt. Innen közülünk jóformán senki nem szállt fel „arra a következő” vonatra, Csíkból, Vásárhelyről, Kolozsvárról, Váradról azonban többen is. Talán a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán következett be ez a ki- és lemaradás, illetve az a tény is, hogy végül a Székelyföld című folyóirat Csíkszeredában jött létre Hargita Megye Tanácsa támogatásával, s ahol így kialakult egy új irodalmi centrum. Székelyudvarhely nem megtartó, hanem tehetségeket kibocsátó várossá lett; 1990 után tucatnyinál nagyobb az innen indult és értékes műveket produkáló szerzők kontingense… Én azt hiszem, hogy az alkotás folyamatában az íróból előjön a „lényegi ember”. Ott van a lélek bennünk/velünk/mellettünk. És nemcsak a gyarló hétköznapi figura, hanem az is ugyanakkor, akivé válni szeretnénk.


Király László _ Fotó: Kronika.ro

(Intermezzo 4.) – A prózaírás fegyelmet, figyelmet, rendet, odaadást és valamelyest kiegyensúlyozott életmódot követel. Amióta nagyprózát írok, magam is sokkal „normálisabban” élek, betartok bizonyos szabályokat, hogy szolgálatba tudjam napi rendszerességgel helyezni magam, hogy leszálljak a bánya mélyére, hogy behajózzak, hogy felpörgessem a hiperszonikus „időutazásra” hajtani képes turbinákat. Fenn- és megtartóerő az írás, amely megannyi társ-életre kényszerít. Ezt bírni kell, szkafander, biztonsági öv, olykor oxigénpalack nélkül, és töretlen hit kell hozzá. Olyan szuverenitásban lenni, hogy a „valós” létet képesek legyünk feladni; százszor megalázni, rabságba ejteni, száműzni, kárhoztatni-üdvözíteni magunkat, és valahányszor „visszarettenni”, „beleébredni” a közönséges hétköznapokba. Ilyenkor Király László sorai jutnak eszembe. Valahogy így mondja: „… üljetek le, / szemközt egy fehér papírlappal. / Ha túlélitek / – költők ti vagytok magatok.” Prózaírókként is valami hasonló a feladatunk. Ha kibírjuk, ha megszületik napról napra a kiszabott kvóta, s ha a papíron vagy a számítógép merevlemezén, a monitoron élni kezdenek, és további sorsuk iránt fordulnak a teremtett hősök, akkor nyert ügyünk van, mert képtelenek vagyunk abbahagyni a boldog vagy boldogtalan végkifejletig, ami hatszáz-hétszázezer leütés után következhet egy-egy körvonalazódó regény által. Ha ez nem történik meg, akkor szerencsétlen álmodozók maradunk örök életünkre, mantraként mondogatva, hogy mivé s kivé lehettünk volna, s hogy másnak könnyű…


– Könyveid többnyire komor színekkel ecsetelik a múltat, de a jelent is, és értelemszerűen nem előlegeznek derűt a jövőnek sem. Mi ennek az oka? Hiszen a komor korok ellenére mindig akadt nem egy író, aki humorával, derűlátó történeteivel is tudott lelket önteni népébe.

– Hát… Mit mondjak erre? Odajutottam ’90 után – tehát a dolog nem most kezdődött (!) –, hogy még a színházakban sem néztem meg a komédiákat, nem érdekeltek a kabarék, a revük. Valahogy a viccek is odalettek, mert nem lehetett/nem kellett immár egy hitvány rendszert megcélozni az élcekkel. Inkább csak magunkat ostoroztuk kínunkban. A mai ütős humor fekete. Nem kínálja fel nekünk magát a boldog jövő. Mindezek ellenére azonban arra törekszem, hogy szép, érzékletes nyelvezetet használjak. Számtalan versötletet írtam bele a regényeimbe. Mert minek megtartani azt a sok verset vagy verskezdeményt „csak úgy”?… Várjunk vele, míg elhelyezhetjük egy vékony könyvecske szarkofágjában? Fenét! Hadd szóljon, hadd kerüljön be téglaként a prózába, a nagyobb testbemert akkor nagyobb a tartása. És a hatása. Rengeteg anekdotát beolvasztok, amelyek ugyancsak sajátos „színt” biztosítanak. A táj- és a rétegnyelv értékeit megtartva próbálom visszaadni az olvasónak a hely, a kor hangulatát. Olykor némi „rendes” humor is megcsillan az írásaimban, amely köztudomásúan nem tréfa, s amelyet azért észlelnek a népek. Kritikusom is leírta már, hogy megcsillantom olykor a humoromat. A derűs pillanatok ritkák, de fontosak. A kápráztató derű hiányát pótolják a történetek, az életből kiragadott anekdoták, amelyek egymásból burjánzanak. Ezt mesélőkedvnek tartják többen, és értékelik. Erről is esik szó olykor a méltatásokban.

– Egyáltalán: dühbe hoz-e a megtapasztalt igazságtalanság, a tehetségtelenek dőre nyomulása, a rokonizmus és nepotizmus gyakori megnyilvánulása? A kánont alakítók tisztességtelensége? Az alpári pofátlanság? A művészeten kívüli, gyakran sunyi és aljas érdekek nyilvánvalósága?

– Különösebben nem. Mert mit érek vele? Az idő majd „elhozza”. Máris látszik a sok falra hányt borsó, kár volt bizonyos emberekbe, bizonyos csoportosulásokba annyi (köz)pénzt befektetni, amikor máshol is – talán fontosabb helyeken – jól jöhetett volna az energia és a figyelem.

– Milyen a viszonyod a környezettel, a lakással, a berendezésekkel, egyáltalán a tárgyakkal, szerszámokkal, eszközökkel? Vannak-e kedvenc tárgyaid, ruhadarabjaid, kedves emlékeid, amelyektől nem tudsz vagy nem is akarsz megválni?

– Ilyen szempontból konzervatív vagyok. Viszonylag kevéssel beérem: a ruhadarabjaim hosszú évekig szolgálnak, akárcsak a megvásárolt készülékek, s a bútoraim is elég régiek, mert úgy alakítottam át őket, hogy elférjenek és praktikusan szolgáljanak engem a mostani dolgozószobámban. Ha arra kényszerülök, hogy lecseréljek egy-egy zakót vagy kabátot, a régihez hasonlót vásárolok, hogy „olyan” legyen. Ragaszkodom bizonyos márkákhoz. Kedvelem a természetes anyagokat – bőr, gyapjú, gyapot- és lenvászon –, a „klasszikus” színeket. Ha tehetem, hazai vagy európai eredetű árucikkeket vásárolok, bár mindenben csalnak… Hiába írja egy-egy terméken azt, hogy „Made in EU”, ha alatta alig olvasható apró bolha-betűkkel ez áll: „Parts from the P. R. C.”… Újabban az bosszant – a legújabb energiamizéria korában, úgy féléve –, hogy a helyi termékek ára magasabb lett, mint a nemzetközi márkáké. Emiatt erősítettünk rá idéntől még inkább családilag a saját kisgazdaságra: majdnem minden zöldséget és gyümölcsöt megtermelünk „falun”, csirkéket, tyúkokat tartunk, és minden évben akkora disznót vágunk, hogy húst, szalonnát, zsírt, kolbászt alig kell vásárolnunk a kereskedelemben… Pár hete történt egy bevásárlás alkalmával – mert elfogyott a tavalyi disznó maradéka a hűtőből és a kamrából –, amikor megláttam, hogy 20 lej fölött – cca. 5 euró körül – jár a csontnélküli sertéshús kilójának az ára, azonnal hazatelefonáltam az asszonynak, hogy megvehetem-e? Ugyanígy jártam a húszdekás vajjal – ez éppen 12 lej/2,5 euró volt –, meg a 40 lej (mintegy 8 euró) fölötti szintre árazott sajttal is… A férfiúi autonómiának vannak bizonyos korlátai, elkerülendő további vitákat, időnként tisztázni kell a dolgokat. Hosszútávon: vissza a gyökerekhez, s ez nem csupán egyszerű regény- vagy novellatéma! Becsülni kell a rendelkezésre álló birtokokat, közben dolgozni a kertjeinkben. Haszonnal járnak az izzasztó munkák, és ráadásul egészségesek is… Ez már az intimebb családi szféra. Nem titkolom, hogy a feleségem hatása alatt élek sok szempontból. Mert fő a biztonság, a takarékosság. Magamtól nem vagyok képes apró részletekre figyelni. És nagy öröm, hogy a gyermekeim ugyanígy gondolkodnak. Főleg a kisebbik fiam.

– Mennyire vagy családszerető, családcentrikus?

– Évtizedek óta családszerető és családcentrikus vagyok. Kimondottan sokat szenvedtem amiatt, hogy a deviáns magatartás „kiütött” belőlem, és képtelen voltam azt a pályát megfutni, amelyre eleve predesztinált voltam. Sem paraszt, sem munkás nem lett belőlem. Az elődeim által felmutatott viselkedésminták számomra követhetetlenek voltak. Aztán egy ideig – a múlt évszázad nyolcvanas éveiben, azaz a múlt évezred utolsó előtti évtizedében – úgy éreztem, hogy a nemzedékemnek is annyi. Hogy nem lehet felfelé vagy előbbre lépni. Vagy beilleszkedünk. Vagy elszökünk. Vagy belepusztulunk. Valahogy kibírtam, s aztán lett, ami lett. Nagy öröm a család. Nagy öröm az is, hogy szakmailag megtaláltam az egyensúlyt, a helyes utat, még akkor is, ha ez nem nyújt „hej, de milyen fényes” és könnyed megélhetést.

– Hogyan viszonyulsz a kritikához? Gátol-e a további munkában, ha elmarasztalóan beszélnek/ írnak rólad? Kedved szegik-e a kisebb-nagyobb csalódások?

– Nem kaptam letaglózó kritikákat. Sőt! Többnyire jókat… Bár van depresszióra való hajlamom, de amióta prózaíró vagyok, ilyesmi nem ütött ki rajtam. Ettől függetlenül azért voltak olyan pillanataim, amelyekre nem szívesen emlékszem vissza. Sokszor jártam úgy, hogy „semmi nem akart összejönni”. Viszont mindenért kárpótol, hogy elsajátítottam a prózaírás rejtelmeit. Annál nagyobb elégtétel nem nagyon létezik számomra a világon, mint az a „teremtési helyzet”, amikor elmerülök egy-egy témában, és az életre keltett hősökben „munkálni kezd az élet”. Nem én viszem a történeteket, hanem ők! Lehetséges, hogy a költészetben is van ilyen, de én a prózai szövegben, a „történetmesélésben” találtam meg ezt a fajta boldogságot.

– Harcos alkatod minden esetben sikerre vitte akaratodat? Célt értél? Vagy a révtől még messzire vagy? Mit szeretnél még megvalósítani?

– Úgy vélem, hogy ez idáig csak töredékét voltam képes megvalósítani annak, amit elképzeltem vagy terveztem. De feltételezem, hogy más írók is így vannak ezzel. Néha bántott, hogy kicsi a nép, szűk a magyar nyelv a befogadáshoz. Hogy szűk az erdélyi és a székely „skanzen”. Én azonban magyar író vagyok. Ha angolszáz, vagy spanyol, vagy francia nyelvi környezetben élnék és dolgoznék, ennyi „felhozatal” után már simán megélhetnék a honoráriumaimból. Ez van. Változni nem fog… Kicsi piac, kicsi pénz. Mindig van valami „polgári” foglalkozásom is. Sosem gondoltam arra, hogy ennyi marhaság fog történi velünk a mi életünkben! Azt reméltem 1989 decemberében, hogy ráállunk majd egy szép és demokratikus, jóléti életpályára. Ki hitte volna, hogy ennyire üres a „páneurópai” eszme? Ki hitte volna, hogy egy szép napon valami „tatárjárás” szerű népmozgalomra ébredünk? Ki hitte volna, hogy ennyire egészségtelen az „amerikanizálódás”? Hogy itt vagyunk e helyt, az egy vagy ki tudja hány pólusúnak gondolt világrend kapujában, s ráadásul ismét egy ütközőzónában? Szeretném érteni a jelent. Remélni a közelebbi és az emberhez méltó jövendőt. És szeretnék érvényes evidenciákat megtanulni. Megállapítani? Nem biztos, hogy ez teljességgel sikerül, de menet közben a való világ és a fantázia megszül/megírat talán majd velem, itt, a valós és a fantázia szubjektív mezsgyéin pár olyan sorsot, amelyekből kiszűrhetünk érvényes igazságokat. És ezek – olvasás által – segítenek majd az embereknek. Bízom abban, hogy még sokáig együtt lehetünk: én, a szöveg és a befogadó közösség.


A nyitóképen szereplő portrét László Ildikó készítette.

Köszönöm Bölöni Domokosnak a türelmet, amelyet mindvégig éreztem a szöveg gondozása és kapálgatása közben, Dénes Lászlónak pedig a lehetőséget, hogy a rövidebb változat a Várad 2023/12-es számában megjelenhetett. (S.M.)

 

3 hozzászólás

  1. […] …. a saját műhelyemben, hogy a regény – ha engedem – elkezdi írni önmagát, a kitalált hősök pedig élnek, még a saját rokonságukat és a baráti körüket, a „társéleteket” is odavonzzák, s mivel a rájuk ruházott sors újabb és újabb szituációkba helyezi őket, hagyni kell, hogy hadd sodródjanak… Tovább […]

    • Kelemen Magdolna

    • 3 hónap ago

    Kitartást, erőt, egészséget kívánok neked az Ùj esztendőben!

  2. […] szerző írói honlapja ITT […]

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük