Blog

Gerzson_szep1_fekvo

Sosem értettem, miért fanyalognak némely írók, ha a riporter vagy az olvasó arról faggatná őket, hogy önéletrajzi ihletésű-e a munkájuk. Hiszen valljuk be, az írók többségét is a fene eszi a kíváncsiságtól, hogy vajon a másik író – barát vagy ellenség, kortárs vagy klasszikus, az mindegy – a saját életét tárja-e a világ elé, vagy a környezetét fosztogatja, a teremtő fantáziáját működteti-e, vagy „egyszerűen” a valóságot ragadja meg.

Simó Márton új regényét[1] olvasva újra és újra azon kapom magam, hogy azt találgatom, Gerzson, a főhős vajon ő maga-e, vagy csak olyan, vagy nem is olyan, de mégis ő, esetleg olyan, és mégsem ő az.

Tudom, hogy mindegy. Tudom, hogy nem szabadna ezzel törődnöm, hiszen a mű nem ettől jó vagy rossz. És mégis érdekel. Mindennél jobban érdekel. Elmondom, miért. Szerzője elárulja nekünk, olvasóknak, hogy művét 117 nap alatt, vagyis röpke négy hónap alatt írta. A keret, amibe szövegét belefoglalja, egy kétágyas kórházi kórterem október eleji késő délutánja és másnap hajnala. A mű hőse nehéz műtét után éledezik, és a feltámadás néhány órája alatt, hogy néhány elkoptatott fordulattal éljek, mérleget von, átfut a fejében egész addigi élete. A mű tehát drámai összegzés. És engem nagyon érdekel, hogy igaz-e, amit érzek, hogy a szavak, a sorok, a szöveg úgy szakadt fel, mint üveg száján a felhabzó pezsgő, vagy mint egy hosszú ideje elfojtott, keserves panasz. Ez megmagyarázhatná azokat az egyenetlenségeket, üresjáratokat is, amik a szöveg egészét jellemzik, és amikről most több szót nem ejtek, nem azért, mert szelíd volnék, vagy mert az előző mondat tükrében megbocsájtom őket, hanem azért, mert más érdekel, mert ez a szöveg olyan erényekkel rendelkezik, melyek akár azt is hihetővé teszik, hogy szerző és szerkesztő tudatosan hagyta benne mindazokat, amiket hibáknak vélek.

Regénynek neveztem a könyvet, mert az. Regényként olvastam és úgy is gondolok rá, holott a szerző sok mindent tesz azért, hogy eltávolítsa magától, a testi közelségen kívülre lökdösse olvasóját. Szemérmes vallomás ez, kérdezem magamtól olvasás közben újra meg újra, görcsös és távolságtartó igyekezet az őszinteségre, ami sehogy sem sikerül igazán, sehogy sem teljesedik ki egészében? Végül leteszem a fegyvert, elfogadom, hogy olyan vallomás ez, amilyen, úgy őszinte, ahogy őszintének lenni képes, ezzel elismerem, hogy eljut oda, ahová keveseknek sikerül: megmutatja élő valójában a vallomástevőt. Mert áradozva és akadozva, olykor ontva, máskor keresgélve a szavakat, szégyenlősen vagy suta rátartisággal, de a szerző kimondja, amit akar. Elmeséli, kiontja magából, megérteti olvasójával, de nem!, inkább elhiteti olvasójával a drámáját.

Simó Márton könyve regény, akkor is, ha lábjegyzetelve van, akkor is, ha a lábjegyzetek olykor fölöslegesnek tűnnek, akkor is, ha sűrűn tesz históriai és kultúrhistóriai, szociográfiai vagy településtörténeti kitérőket. E mögött a megállapítás mögött nincs engedékenység, barátság, elnéző és megbocsátó szeretet. Simó Márton regényének ezek a látszólagos kitérői talán a legfontosabb matériái, múlt-múltszázadi kifejezéssel élve: gyúanyagai. Itt otthon van, megkönnyebbül, ezekben a történeten belüli történetekben olyan felszabadultan mesél, ahogy a legnagyobb mesélők. És mégsem ez a legfontosabb. (Dehogynem! De mennyire, hogy igen!) Hanem az, hogy ezekben mondja el a drámáját.

Ó-romániai kirándulás, kis budapesti várostörténet, moldvai csángó kalandozás, rövid kocsmakalauz (benne nyomatékkai a Tilos az Á), judaisztika, pásztorkodás, foci, közelképek a román kommunista-nacionalista diktatúra (szó szerint is) legsötétebb éveiből, a Kárpát-medence településein található Kossuth, Rákóczi és Petőfi utcák, zene (Omega, Illés, Led Zeppelin, István a király), kocsmahősök és kocsmai történetek, olvasmányok, bozgorok és tranzit utazók, Nyugatra menekülők, Biblia és sörgyártás, hungarus-tudat… Mind-mind ürügy. Az olvasó tudja, érzi, hogy öt, tíz, száz másik kitérő, másik oldalvágány, másik történet éppúgy megfelelne, hiszen mindegyik egy irányba tartana, ugyanoda mutatna.

Hová?

Nem könnyű leírni, pedig nem kerülhetjük ki. A közös tragédiára. A székelység, az erdélyi magyarság, a magyarság drámájára. Ami Gerzson drámája is. Meg Simó Mártoné, és az enyém is. Másként, hiszen én anyaországiként, ők ketten pedig romániai magyarként, székelyként élik ugyanazt. Ugyanazt, és mégsem. Ebbe most ne vesszünk bele. Ne a különbségre, hanem az azonosságra összpontosítsunk. Arra, amit mi itthon tapasztalunk, ők meg otthon. És amit – sokszor leírtam már, most mégis megteszem újra, mert nem tudok találóbbat – Mircea Eliade a történelem terrorjának nevez. Nagyon sok minden beleférne ebbe, de most, a századik évfordulón gondoljunk csak egyre: Trianonra.

A Gerzson szép délutánja című regény Trianonról szól. Minden más ebbe (az állapotba? életérzésbe? történelmi helyzetbe? nyomorunkba?) ágyazódik bele. A Gerzson személyiségében rejlő drámák: a társkeresés, a nő, az asszony utáni vágyakozás, az emberi és alkotói kiteljesedés megvalósíthatatlannak tűnő álma, a haza- és otthonkeresés sziszifuszi küzdelme. És ami a mű keretét adja, ami végképp nem a székely és magyar ember drámája, hanem az emberé: harca a betegséggel, az elmúlással.

Gerzson olyan földön él – és meg is vallja szerelmét a föld iránt, amit sosem hagyna el –, olyan hazában, melyen a beköltöző idegenek idegen templomokat építenek, ezzel is megjelölve „az ősi földet, ahol ugyan még nem rendelkeznek sírhellyel, de jövőképpel annál inkább”.

A könyv vége felé azt mondja, hogy 1840. január 1. és 1914. július 1. közt szeretett volna élni. „Egyszer majd megmondom, hogy miért”, mondja, de végül nem mondja meg. Nyilván melléfogok, mégis tippelek (anélkül, hogy lexikonokban és történelmi kronológiákban kutakodnék): a két haza uniójának felvetése, és még nem tört ki az első világháború.

Gerzson elárulja, hogy valaha megfogadta, nem hal meg addig, míg el nem mondhatja magáról, hogy Székelyföld összes településének földjét tapodta a lába. És a borús, sokszor fájdalmas összkép ellenére – a könyv befejező oldalai szerint – minden esélye meg is van erre, hiszen túl van a műtéten, az életkedve is visszatér, úgy tűnik, a keresett igazi társat, a neki teremtett asszonyt – a könyvben gondosan kerüli a szót, leírom hát helyette én: a szerelmet – is megtalálta.

Gerzson életének szép délutánja nem forded alkonyba, még csak most kezdődik, amikor „az ősz Napja szép lassan, ritkán látható bőséggel, búsan aranyozott fénnyel támad fel a Hargita fölött”.

Száraz Miklós György

Székelyföld, 2021. január. 180–182 old.


[1] Simó Márton: Gerzson szép délutánja. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest-Székelyudvarhely, 2020. 240 old.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük