Blog

Iker_fekvo

Keretes szerkezetű mű Simó Márton legújabb regénye [1], azzal a metaforikus mozzanattal indul és zárul, hogy az énelbeszélő kezébe veszi a családi, örökölt Bibliát, mely „az idők során megannyi javításon és újrakötésen átesett”, és amelynek végén több üres oldal állt, melyekre az elődök felvésték a család legfőbb történéseit – születés, házasodás, halál, stb.

„András fijamnak és feleségének, Rózáliának 24 december 1970ben született két egészséges iker gyermeke, kiket Hunor Ádám és Magor Tamás kereszteltünk 971 február 12én.” (15. o.) Ebből a bejegyzésből bomlik ki a történet, melynek narrátora az ikreknél négy évvel idősebb testvérbáty.

A könyv ugyanakkor legalább annyira az ő története, mint az ikreké. És legalább annyira a székelység története ebből a korszakból (előzményeivel együtt), mint hármuké. Ez egyszerre jelenti a könyv erősségét és gyengéjét. Erősségét azért, mert e három személy életútja révén betekintést nyerhetünk az elmúlt ötven év erdélyi magyar valóságába – különböző kataklizmákkal, kommunizmussal, rendszerváltással, emigrációval, mindennel együtt, tehát társadalmi keresztmetszetet kapunk, szociografikus mélységűt. Gyengeségét azért, mert a narráció talán túl szerteágazóvá válik, talán túl sok a mellékvágány, a lábjegyzetes apropó, talán túl sok a narrátor azon igyekezete, hogy megértse és az olvasónak is megmagyarázza ezt a világot.

Apropó, lábjegyzetek: a kötet sajátos stílusjegyeivé válnak, kiegészítenek, árnyalnak, pontosítanak, olykor önálló életre kelő kis sztorikat is tartalmaznak. A szerzői szándék szerint vélhetően az utókornak szólnak, akik már nem ismerhetnek bizonyos kifejezéseket, személyeket, jelenségeket). [2]

Megjegyzendő, hogy a kötetben a lábjegyzeteken kívül másfajta kitérők, apropók is vannak, ezeket szögletes zárójellel jelöli a szerző: egy részük szétfeszíti a mű keretét, más részük érdekes, izgalmas színfoltot hoz, ld. pl. kultúrtörténeti kuriózumként az öszvérről szóló eszmefuttatást.

Fejlődésregényről beszélhetünk, hisz nyomon követhetjük az ikrek gyerekkorát, kontrasztként pedig az énelbeszélőét. Hangsúly tevődik a köztük lévő versengésre, féltékenységre: „…a családban, a faluban, az iskolában, majd a munkahelyeiken ők váltak fontossá és emlékezetessé. Én csak egy gyermek voltam. Esetleg a nagy. Ők pedig az ikrek.” (22.o.) A szembenállás az évek teltével csak fokozódik, az ikrek egyre inkább különböznek a narrátortól: ,„mintha másik környezetben nőttek volna fel” (99.o.).

Ez nem bontja meg teljesen a családi harmóniát, de feszültségeket generál. Ezzel együtt a narrátor plasztikus, szeretetteli képet rajzol a szűkebb környezetről, családról, szülőkről, a gyermekek életében kiemelt szerepe van a nagyapának, papónak. Ugyanakkor szigorú és kijózanító az ezzel az érzéssel való számvetés, leszámolás: „… létezik valamiféle összehangoltság, valami közös hullámhossz, valami telepátia a nagyszülő és az unoka között. Egy ideig. Mondjuk úgy, hogy a kamaszkor felső határáig. Akkor már olyan, mintha fölöslegessé válna. Vajon véget ér a szerepük?” (68. o.)

Apropó, szétfejlődés: az elbeszélés jól érzékelteti ennek időbeli változó dinamikáját, az erőviszonyok megváltozását. A serdülőkor múltával megkezdődik az ikrek egymástól való eltávolodása, illetve az énelbeszélő-testvérbátyhoz való új kapcsolódások kialakítása. Ekkortól egészen eltérő értékrend szilárdul meg bennük, más-más utat kezdenek járni és kölcsönösen lenézik egymást. És ha már dinamikáról beszéltünk: a narrátor ugyanakkor arra is utal, hogy később, az érésnek egy következő fokán mindhárman közelebb kerülnek egymáshoz. „Később értünk össze. Később váltunk alkalmassá arra, mi hárman, testvérekül, hogy valamennyire tudatosan éljünk együtt az időnkben…” (136 o.)

Magor az 1990-es változásokat követően külföldre távozik, Kanadában telepszik meg. Jellemét gyökeresen megváltoztatja az emigráció, a kanadai jóléti társadalomba való viszonylagos betagozódás: „A pénz olyan magabiztosságot képes nyújtani, amely jórészt pótolja az elveszett hazát, és valami szabadságfélével ruházza fel az embert.” (228.o.) Hunor pedig mindinkább a konzervatív székely életmodellt testesíti meg: miután az 1990-es években rövid ideig kipróbálja magát kábeltévés vállalkozóként, hazaköltözik a faluba, megvásárol egy parasztházat, és nekifog autentikusan felújítani. Ez jelképes gesztus: éli és élteti a hagyományt. A narrátor ugyanakkor nem teszi le egyértelműen a garast emellett sem, jelzi, hogy ennek az életformának is megvannak a buktatói, anakronizmusa, hisz a sok vendégmunka, külföldön való forgolódás révén olyan sokat változott a székelység, hogy a tradicionális lassan idegenné kezd válni számára, így Hunor mindinkább elszigetelődik a faluban, különcnek tűnik. Ezzel párhuzamosan Magor a hedonizmus felé hajlik, világutazóvá válik, aki élvezni akarja a megszerzett pénzt, de akit az élvezetek lassan pusztítani kezdenek (jelképes momentum, amikor hosszú évek után gyónni próbál, de már nem jutnak eszébe a formulák).

És ott az énelbeszélő, akit szintén kötnek a gyökerei, mint Hunort, de a szülőfalunak búcsút int, igaz, nem megy messze, csak a legközelebbi centrumba: ő az iparosítás révén faluról városra beköltöző székelység útját testesíti meg.

Adott tehát három eltérő életmodell, három archetípus: lehetséges székelyföldi életutak? Ezek az életmodellek konfrontálódnak, vibráló játékban állnak egymással: „Állandóan vitatkoztam az Új Világba kitántorgott öcsémmel” (194.o.), mondja egy helyütt a narrátor: a monologikus vitatkozás, az önmagunk ellen való érvelés egyik sajátossága a könyvnek.

Ami a regény közéleti, társadalmi vonulatát illeti: a narrátor megpróbálja megfogni időben, hogyan változott a székelyföldi uralkodó életmodell. Némi nosztalgiával tekint a régi világba, a jelenből hiányolja a székely falu megtartó erejét, frusztrálja az ideiglenesség, átmenetiség. Lesújtó véleményt fogalmaz meg a közelmúlt és jelen morális állapotáról, anyaországiak és az elszakított területeken élők meghasonlásáról: „A székely táposnak csúfolta az anyaországit, rommagyarként csonkamagyarnak tartotta, miközben az ő gyermekei idehaza még inkább felzárkóztak a posztindusztriális korszak idiotizmusához.” (234.o.)

Ugyanakkor azt is érzékelteti, e népcsoportnak olyan kvalitásai vannak, amelyek életképessé teszik rendszerektől, országhatároktól függetlenül: „A székelynek tartása van az országban. Ebben. Vagy abban. Ahogy vesszük. Mind a kettőben”. (24.o.).

A kötet azzal zárul, (apropó, keret!), hogy az énelbeszélő ül a családi Biblia előtt, és nem tudja, mit jegyezzen fel az elmúlt ötven év krónikájából: „Mert a mai állapot nem tűnik olyannak, hogy érdemes volna bármit feljegyezni. Vagy vegyük úgy, hogy szomorújáték, s emlegessük a végét? Hogy ennyi volt? Hogy marad ennyi meg annyi, de az egyenleg végül nulla lesz. Hogy ezennel be is fejeztük…?” (403.o.)

Három életút, három lehetséges forgatókönyv, de egyik sem üdvtörténet. A szerző nem mondja meg a tutit, nem mutatja meg a helyes irányt. A hármójuk közül a Magor élete tűnik leginkább zsákutcának az emigrációval és világpolgársággal (ilyen értelemben szimbolikus lehet viszonylag korai halála is). De Hunor élete sem példaértékű, mert hiába tette fel az életét a hagyományápolásra, a gyermekei kiléptek ebből a körből, külföldre mentek, ő kettesben maradt a feleségével: „alig ötvenévesen olyanok, mint holmi félretolt öregek” (404.o.).

Önmagáról sem alkot megszépítő, illuzórikus képet a narrátor, nincs az elbeszélésben önigazolás: „…ülök magányosan városi garzonomban és töprengek…” Ez a tépelődő gesztus lehetne a regény legjellemzőbb magatartása: hogy miért nem lehet, nem lehetett jobban? A külső körülmények, a társadalmi determinizmus miatt, mert annyi ellentétes hatás érte az elmúlt ötven évben ezt a kisközösséget? A könyv tehát leképezi azt a külső-belső nyugtalanságot, amit a székelység az elmúlt ötven év változásai közepette folyamatosan megtapasztalhatott.

Amint jeleztem, a regény egyik vonulata társadalomképként is értelmezhető (egyes részeknek kimondottan szociografikus jellege van), a másik viszont bildungsroman, amely az egyéni életutak és habitusok vizsgálata felől próbál választ találni a közösség fontos kérdéseire. Pontosabban: mindkettő inkább csak kérdéseket vet fel, melyek tovább zakatolnak az olvasóban. Ez mindenképpen a könyv erényei közé sorolható.

[1] Simó Márton: Iker. AB Art Kiadó, Budapest, 2022. 408 old. Ára: 69 lej/ 12 euró/ 4655 forint

[2] Megjegyezném, stílszerűen lábjegyzetben, hogy e lábjegyzetes technikát véleményem szerint E.T.A. Hoffmann járatta csúcsra (funkcionalitás és a hozzáadott művészi érték szempontjából): Murr kandúr életszemlélete című művében.


Megjelent a Székelyföld folyóirat 2023/4-es számában

Egy hozzászólás

  1. […] Márton szinte évente megereszt egy regényt. Még be sem fejezte az előzőt (Iker, 2022), máris terveket szőtt. Neki egy regényírás könnyebb, mint a pályázatíróknak a […]