A 2019-es évben fogalmazódott meg bennem az a terv, hogy járjam körbe a történelmi Udvarhelyszék, Udvarhely vármegye, a két világháború közötti Udvarhely megye – akkortájt hivatalosan: judeţul Odorhei –, az egykori Udvarhely rajon településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Maros, Brassó és Kovászna megyékbe is. Hogy nézzek szét, hogy készítsek olyan riportokat, amelyek elsősorban a régi településképpel és annak változásaival foglalkoznak.
Udvarhelyszékről azt tartják, hogy a legmagyarabb régió, és ez akkor is érvényes, ha a létezett Nagy-Magyarország vármegyéire gondolok, hiszen 1910-ben 98,63%-ban volt magyar többségű. Ugyanekkor a szomszédos Csík vármegye lakosai közt a magyarok aránya 86,4, Háromszéken 83,4, Maros-Torda vármegyében 57,39% volt. Marosszék esetében akkor sokat rontott az 1876-os területi átrendezéskor a magyarság arányán, hogy a román többségű Maroshévíz városát és környékét, illetve a vegyes – magyar, szász és román – népességű Szászrégent és környékét, az egykori Torda vármegye keleti részét Marosszékhez csatolták, létrehozva Maros-Torda vármegyét, amely gyakorlatilag 1950 szeptemberéig maradt fenn. Ezért terjedt el történészi, társadalomkutatói berkekben az a mondás, hogy „Marosszék 1876 óta gyakorlatilag láthatatlan”.

A riportsorozat elkészítésének egyik célja, hogy bemutassam az érintett települések mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat, valamint a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden egyes települést, pontosabban közigazgatási egységet az önkormányzatok és az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is vizsgálok, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és főként az épített örökségre.

A településkép önazonosságunk szerves része

Az elmúlt évtizedben több alkalommal is próbálkoztam azzal, hogy fórumot teremtsek a székelyföldi népi építészet hagyományainak, és a régi épületek megőrzésének tudatosítását kívántam elérni több-kevesebb sikerrel. Arra gondoltam – amikor még meg sem fordult a fejemben, hogy olyan világjárvány következik, amely majdnem teljesen megbénítja az életünket –, hogy együttműködve a helyi erőkkel, talán el tudom érni azt, hogy bejárom a vidéket, és párhuzamosan megmutatom annak lehetőségét is, hogy hogyan, miként, milyen formában lehetne megóvni az épített vagyont, és hogyan lehetne az elkövetkező időkben tájhoz és faluképhez illő módon illeszkedve úgy építkezni, hogy megmaradjon a települések több évszázadon át kialakult karaktere. Mert ez is egyfajta kötelesség lenne. És üzenet a jövőnek. Vagy pedig kideríteni, hangsúlyosan kimondani azt, hogy identitásunk eme szegmense ma már számunkra sem érdekes, hanyagolható, s a székely vidék is elmerül a „kozmopolita tengerben” és megszűnik az a forrásvidék-jelleg, amely által értéket sugárzott és kútfőként szolgált oly hosszú évszázadokon át.

Ebben a munkafolyamatban – mindamellett, hogy napról-napra különböző helyszíneken tájékozódtam és fényképeztem – tanulmányoztam az ide vonatkozó új és régebbi szakirodalmat, konzultáltam az udvarhelyszéki, az itt dolgozó, illetve az innen elszármazott építészekkel is. Együttműködtem Gyöngyössy János történeti grafikussal, akit felkértem, hogy időnként rajzolja meg számomra ezeket az értékeket és vizuális üzenetek formájában mutassa fel, tegye közkinccsé, ajánlja az olvasó figyelmébe, hogy mire kellene odafigyelni e régióban, és hogyan lehetne újat építeni, konzerválni, felújítani, esetleg házat bővíteni, hogyan lehetne a megváltozott életmód mellett új funkciót találni a gazdasági épületeknek. Kihasználtam az írott sajtóban rejlő lehetőségeket is. Írásaim egy része megjelent a Hargita Népe és a Háromszék című lapilapokban, illetve felkerült a világhálóra, hiszen az egyesületünk által létrehozott portált is jórészt erre a célra használtam ezekben az években.