Blog

bozgor2_fekvo

Simó Márton, amellett, hogy szavaálló ember, szerzőként is fölötte tiszteletre méltó, hiszen bő esztendővel regényciklusa első kötetének megjelenése után – amelyről ugyanebben a rovatban, tavaly kora tavasszal már szóltunk – a megígért második kötetet[1] is letette asztalunkra abból a könyvfolyamból (próbálkozásból? kísérletből? – ő maga fogja vissza ekként a nagy szavak és skatulyák túlzott használatát), amit a bozgor szó körbejárása végett eltervezett. Tavaly még amiatt dohogtam forma, mert meglátásom szerint a szerző elodázta a válaszadást, s ígéretes kezdés után szinte mindent a jövőre, a majdra bízott. Beindította a párhuzamosan bonyolított cselekményszálakat – életpályákat –, amelyek során a bozgor létforma alakváltozatait kísérli meg elénk tárni, aztán magunkra hagyott a folytatás ígéretével. Számomra már az is rendkívül rokonszenves, hogy ezt az ígéretét időre pontosan betartotta. Hogy felelősséget érzett nem csupán az olvasó, hanem a saját szavahihetősége iránt. Rájött arra, hogy egy olyan feladat elvégzésére vállalkozott, ami a mindennapos alkotói kínok-örömek mellett huzamos tehertételt jelent majd, meghatározva – nemegyszer gúzsba kötvén – mindennapjait, álmait, egész életvitelét. A folytatás tanúsága szerint, amely már 2005-ben kézbe vehető volt az Erdélyi Műhely Könyvek kiadó jóvoltából, Simó Márton előtt két lehetséges út áll: vagy aláfekszik teljesen a vállalt feladatnak, és akkor addig üti a vasat, amíg az meleg, és ír egy becsületes könyvfolyamot a közép-európai és erdélyi együttélés ellentmondásos mindennapjairól, vagy túlad rajta, s a harmadik rész megírásával letudja a kísérletet. Harmadik út nemigen látszik feltűnni a láthatáron… A döntés joga és kulcsa egyedül az ő kezében van.

Én mint olvasó, de még mint kritikus is, legfeljebb elmondhatom a magam fogyasztói véleményét, amit szerzőnek csak annyiban illik figyelembe vennie, hogy egyáltalán tudomást vesz róla. Viszont ő tudja a legjobban, milyen élmény- és gondolati anyag birtokosa, milyen alkotói lehetőségei vannak, milyen a munkaritmusa, nyakon tudja-e úgy csípni a témát, hogy az beleférjen az eltervezett könyvhármas kereteibe…

Tanulván a múltkori mulasztásomból, amikor a regény első kötetének fülszövegét már csak a könyv befejeztével olvastam el, most jó előre tájékozódtam, miként látja maga Simó a kezéből kiadott második próbálkozást. Hogy is mondjam: akárcsak az első esetben, most is irigylésre méltóan jól! Ritkán találkozik az ember a saját erejét és teljesítményét ennyire józanul és reálisan felmérő alkotóval.

„Esetleges és esetlen itt minden, mégis ismerős, olyanforma, mint az életünk, amelynek hétköznapi kulisszái közül leskelődve csak alig látunk némi perspektívafélét, s roppant távol vagyunk attól, hogy képesek lennénk rendszerbe foglalni vagy értelmezni a részleteket” – írja. Tökéletes diagnózis, ennél jobban egy kritikus se fogalmazhatott volna. A bozgor-létet ugyanis a több szálon elindított cselekmény illusztrálja ugyan, de az időben és térben való előremozdulás nem olyan mérvű, hogy ama bizonyos perspektíva belátható legyen. A két erőteljesebb szál, a mai anyaországi körülményekkel ismerkedő és annak játékszabályaihoz igazodni próbáló erdélyi fiatalember sorsa, illetve a térben fikciósra változtatott, tulajdonképpen az 1990-es marosvásárhelyi eseményekből ihletődött eseményrajz a legújabb kori román-magyar egymásnak feszülésről a regénybeli Marosbecsen, további és érdemi kibontást érdemelne. A másik két vonulat – egy első világháborút követő oroszországi fogolynapló dokumentarista pikantériája, ületve a világháború utáni csonka Magyarország hangulatának meglehetősen vázlatos felfestése – színezi ugyan az összképet, de mintha azt sugallná, hogy az ilyen irányban extenzív, a kiterjeszkedő regényépítkezés csak akkor vezet sikerre, ha Simó bátran szabadjára engedné mesélőkedvét, ha nem szabna magának keretet és terjedelmet, s hagyná magát sodortatni az árral, a cselekménnyel, az egymásba gyűrűző sorsok öntörvényű alakulásával.

Simó Márton – úgy tűnik – időnként siet, kapkod, sarkallja magát és a múzsát, hogy tartani tudja az ütemet, a kísérletre szánt időt, és tovább léphessen – új figurák, új témák felé. Emberként megértem, hiszen tudom, hogy hajszás az élete, annak alakulását pedig ma már nem lehet a véletlen szeszélyeire bízni. Az év, a hónapok, a hetek a napok rubrikái, határidő-bejegyzései szorítják, láncra verik az alkotói kedvet és szabadságot, kikezdik a jó értelemben vett játékkedvet, az ösztönösséget. Es mégis dicséretes a Simó útja – írom le végül –, függetlenül attól, merre veszi a továbbiakban az irányt. Azzal, hogy ír, dolgozik, közöl, nemcsak önmagát és az elkezdett mesét, hanem a magyar irodalmat is gyarapítja.

Cseke Gábor

Hargita Népe, 2006. szeptember 8. HN, Művelődés 4. old.


[1] Simó Márton: bozgor, avagy kísérlet egy szó értelmezésére. Második próbálkozás. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest, 2005. 288. old.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük