Simó Márton jóbarátom, akire még a rendszerváltás előtt figyeltem föl székelyudvarhelyi évei alatt, a min日本藤素 ap levélben jelezte: küldene számomra legújabb könyvéből, mert fölötte érdekli a véleményem. Visszaírtam neki: persze, jöhet! Meg kíváncsi is voltam, hiszen első prózakötete, a 2003-as Az utolsó tanító[1] markáns prózaírót ígért. (tovább…)