Simó Márton: bozgor[1] regényének furcsa címe van. A „b*zg*r” szót Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor a következőképpen magyarázza: egy magyar káromkodás és az „ungur” szó keveredéséből jött létre.[2]
Azért csillagozom hát ki szövegemben a szavacska első magánhangzóját, mert káromkodást leírni ugyebár nem illik. A második magánhangzó kicsillagozásával Simó Márton könyvének engedek: regénye szövegtestében csupán kétszer (én ennyit találtam…) szerepel leírva ez a kifejezés. A többi helyen, talán szeméremből, talán játékosságból, talán cinizmusból tildával („~”) utal rá. Nem akarja leírni az annyiszor kimondott szót. Talán attól fél, hogy ezáltal „adottabbá” válna. A regény, életrajz, önéletrajz (?) négy nagy elbeszélésből áll. Az első történet az első szám egyes személyű narrátornak a b*zg*r szóval való első találkozásától (körülbelül 1968-tól) az 1989-es fordulat utáni állapotokig terjed. A második „szócikk” Járomi-Szabó István ezredes, nyugalmazott Monarchia-határrendész első világháború alatti és közvetlenül azutáni tapasztalatait írja le. A harmadik egy Oroszországban harcoló fiatal magyar katona kálváriájáról tájékoztat, anno 191… – a könyv nem pontosítja az évszámot. Általános eljárása ez, így például azt sem tudjuk, hogy hányban kezdődik a negyedik történet – melyben viszont az órák, sőt a percek is be vannak jelölve –: ezzel talán a monoton kommunista évek, napok egymáshoz való hasonlóságát érzékelteti a narrátor. A negyedik elbeszélés újólag ’89-es, ezúttal azonban heterodiegetikus narrátorral (olyan elbeszélővel, aki nem szereplője a történetnek), aki cinikusan, ugyanakkor érdeklődve figyeli főhősét, a fiatal mérnököt. A második és a harmadik történet a b*zg*r-ság „genezisét” meséli el, míg az első és a negyedik eseményei az ebből a „fázisból” kifele vezető út kezdetét írják le. A történetek – bár időben lineárisan, de – nem folytonosan mesélődnek el. A négy történet „darabokra szaggattatott”, töredékeik összekeveredtek. Számok segítenek eligazodni a szövegben: a 3. történet 8. része után például az 1.5. következik. A különböző események így egymás mellé kerülnek, az időben távol lévő esetek térben (a könyvben) érintkezéses, metonimikus kapcsolatot létesítenek egymással, kapcsolatukat témájuk analóg mivolta is hangsúlyozza. Arany János az V. Lászlóról nyilatkozva azt állította, hogy nem kell a párhuzamos történetvezetésben az olcsó hatásvadászat eszközét látni, nem a feszültségkeltés közhelyes módjaként szemléljük ezt az eljárást. Simó Mártont (tudtommal) nem vádolták ilyesmivel, de ha kétségbe vonódna az általa is alkalmazott eljárásmód poétikai értéke, a szerző bátran hivatkozhat „hunyt mesterünkre”: nem azt a feszültséget érzi könyve esetében elsődlegesen az olvasó, aminek hatására a történetek végét akar(hat)ja megismerni, nem az eseménysorozatok végkifejlete az érdekes, hanem azok bonyolódásának a formái generálják a könyv esztétikumát. Szerzőnk hagyományos módszert választ: egy-egy szereplő (család) sorsán keresztül, amolyan „mikrotörténeti” eljárással világít rá a történtekre, azonban például a Wass Albert-féle diskurzustól elválasztja pátosztalansága. A pátosz (elvárt) szerepét a szereplők lírai reflexiói töltik be, kompenzálják ennek az érzelemre alapozott beszédmódnak a hiányát. Járomi-Szabó István, Gerzson, Angela, a nevesített főbb szereplők hihetetlen tudatosságról, tisztánlátásról árulkodó megjegyzései, beszélgetései, gondolatai nem viselik magukon az „utólagosság” jegyét. Abban a helyzetben, amelybe történetük helyezi őket, logikusságuk mindig motivált. Angela tanár, Gerzson művelt, széles látókörű mérnök, Járomi-Szabó pedig tapasztalt katonatiszt (ezredes). Józsi, a harmadik elbeszélés főszereplője nélkülözi ezt a rálátást, de leveleiből, „naplójából” kitűnik, hogy ennek az oka: az információkat előle és sorstársai elől elzárták. Erezzük, hogy teljesebb információkészlet birtokában ő is másképpen döntött volna. „Harcztéri emlék 1917” – írja a század második felében élő Gerzson cigarettatálcáján. Ha rágyújt egy cigarettára, az olvasó érzi a lőporfüst szagát is, érzi a nafta szagát is. Gerzson azonban már nem „úgy” harcol. Ő „csak” élni akar. Józsi is kényszerűségből vált kiszolgáltatottá, Járomi-Szabó is, de ők (még?) harcolhatnak. Fegyverük van… Az ő harcuk azonban nem akkor ér véget, mikor letették a revolvert/géppuskát.
A munkahelyi kötelességeit ímmel-ámmal teljesítő Gerzson, a munkaszolgálattól ódzkodó első narrátor tulajdonképpen ugyanazt teszi, ugyanazt a harcot harcolja, mint a fagyos orosz sztyeppén küzdő Józsi és kényszerűen az „egzekutor” szerepét vállaló Járomi-Szabó: túlélésükhöz, közösségük, a b*zg*rok fennmaradásához szükséges gesztussorozatot hajtják végre. A Ceauşescu-diktatúra nincstelenségében szenvedő Gerzson önnön elveit tagadja meg, amikor „szóba áll” a román nővel, ideiglenesen sérti magyarságtudatát, de a nőért folytatott „harcának” végeredménye az lesz, hogy – ezen az áron – biztosítja saját lelki integritását. További sorsukról nem tudunk semmit – hogy lett-e gyerekük, és ha igen, akkor milyen nyelven kért enni. Az orosz pusztán raboskodó Józsi további sorsa sem ismeretes számunkra, de ez a két „suspense” nem árt a regénynek, ez sem tűnik hatásvadászatnak. Józsi sorsa másban is analóg Angela és Gerzson „meg nem született” gyerekének sorsával: róla sem tudhatjuk, orosszá válté, „janicsár” lett-e belőle, feladta-e az oly nagy szenvedéllyel emlegetett ezeréves nemzetiségét az életben maradásért? Nem tudhatjuk, hogy a meg nem született gyerek miképpen reagál majd a ’89 után bekövetkező nemzetiségszemléletmutációkra, és azt sem, hogy leendő létezése nem múlik-e majd ezeken a nézeteken.
Járomi-Szabó rokonszenves szereplő: hatékony eszközök (pénz, hatalom, fegyver) nélkül, pusztán találékonyságára és örökölt földjére alapozva családjának magyar létezést tud teremteni, anélkül, hogy lelkiismerete sérülne, mint először Gerzson esetében. A Monarchiát hajdanán „körbelakó” határőr példájának erkölcsi töltete hatja át a többi elbeszélést is. Kadács földje – amellyel metonimikusan kapcsolatban van a többi elbeszélés helyszíne, ide értve a fülszöveg Kárpát-medencényi helyszínét is – a magyarság(uk)ban megtartó erő allegóriájaként működik. A baskíriai „harczterekről” ide kellene megtérni.
Simó Márton a szövegkavalkád kezdetekor és lezárásakor egy – 0. (nulladik) – narrátor bőrében saját könyvére reflektál. Beleszólása nélkül költőibb maradt volna ez a regény. E kommentár nélkül a lírai hangvételű belső monológokkal vagy beazonosíthatatlan eredetű költői reflexiókkal tarkított mesélés, a bemutatott tények természete kimozdíthatták volna az olvasót az Elnémult harangok (Rákosi Viktor) vagy a Wass Albert-életmű által előírt történelemszemléletből, és, implicit módon: a hagyományos történelmi regény-szemléletből is. A nulladik narrátor ezt a már-már túlpoetizált aurát töri meg, megvonván ezen írástól a tiszta esztétikai jelleget, a referenciális, a konkrét valóságot leképező szövegműfajok felé közelítve a kötetet. Itt is főleg a második beleszólás a „bántóbb”: „Ennek a négy történetnek azonban mégiscsak van valamennyi köze a valósághoz és az említett szóhoz [b*zg*r]”. A b*zg*r szó ugyanakkor mint fizikailag létező, mint pozitivitás történelemmel rendelkezik, és elfogadhatjuk azt a kijelentést, mely szerint ezt a történelmet nem (csak?) esztétikai értékek determinálták. Ebből a szempontból viszont jogosult a nulladik narrátor arra, hogy felszámolja azt a nézőpontot, mely a másik négy történetszál során elvárásként beépül a befogadóba.
A fülszövegben, eléggé szokatlan módon, maga a szerző nyilatkozik múltbéli története „valaha élt, élő és lehetséges” szereplőiről – „vélt és valós történetek villannak fel ezeken az oldalakon” –, segítve ezzel a nulladik narrátornak, hogy az a valósághoz „bogozza” a regényt. A narrátornak a szerzővel való ilyen jellegű azonosulása mindig veszélyeket rejteget magában. Legfőképp annak a veszélyét, hogy a szöveg műfaja nehezen beazonosíthatóvá válik, és emiatt nehezen olvashatóvá. Ez a bizonytalanság, ez a koherencia-megbontás azonban érdekes módon leképezi azt a folyamatot, mely a történetekben leíródik: textuálisan ugyanazt a bizonytalanságot érezteti az olvasóval és „szövegtársaival” (1., 2., 3. és 4. számú történet), melyet maguk a szereplők élnek át. A költőiség megtörése a szöveg szempontjából nem indokolt, azonban a szerző (a nulladik narrátor?) kiterjeszti fülszövege fénykorét a többi történetre is, melyek szerinte nem csak elbeszéltségükben maradhatnak fenn. („Az lenne a lényeg, hogy ebben a gyors időben is emlékezetes maradjon valami ezekből a történetekből, túl a szavakon…”) Ez a nem-elbeszélten fennmaradó történet az, amely arra kényszeríti a narrációt, hogy akár önmaga csonkulása árán is, önmaga műfajiságának megtörése árán is utaljon rá, és ezt azután tegye, miután rájött, hogy nem tudja magába foglalni, nem tudja egymás után rakott állítmányok sorozatával leképezni a „megtörténülteket”.
Székelyföld, 2006. április. 154–157.
[1] Simó Márton: bozgor – avagy kísérlet egy szó értelmezésére. Első próbálkozás. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest, 2004. 288 old.
[2] A Mi egy más című esszékötetben. Kalota, Kolozsvár, 2003.