Ez az írás az Iker című, 2022-ben megjelent regényem részletét képezi. Egyfajta tisztelgés néhai Farkas András (1953-2020), korondi világjáró énekes és a közelmúltben elhunyt Ferdinandy György (1935-2014) emléke előtt. Mindkét a alkotót csak felületesen ismerhettem, de mind a ketten messzemenően szimpatikusak voltak számomra. Farkas András öccsétől, Farkas Antaltól – akihez több évtizedes barátság és munkakapcsolat fűz – tudom, hogy a jeles íróval több alkalommal is találkoztak, voltak közös énekléseik – több nyelven – , és Farkas Bandi anno többször lehetett Ferdinady vendége Puerto Ricóban.
Közben besötétedett. [1.] A kerthelyiség minden zuga megtelt. Mintha hirtelen az összes éhenkórász odasereglett volna a szigetről. Hogy ne érje szó a ház elejét, kipróbálta a pastelónt. [2.] Nem ette végig a sokat dicsért és a turisták által kedvelt négyfogásos menüt, amelynek nagyobb részét aztán kelletlenül a tányér szélére lehetett turkálni, általában ezt tették a derék amcsik is, és nem kért hozzá tízféle rumot sem. Kitartott a sör mellett. Örömmel tapasztalta, hogy lehet pilsenit rendelni, csapoltat, de csak kis, három decis adagokban, és majdnem aranyárban. Úgy gondolta, hogy egye fene, a pénz nem számít, ebből kettő jár neki a nap végén. Erős szomjúságot érzett, s a lasagna-szerű ételhez megivott egy fél liter ásványvizet is, hogy visszaálljon szervezetében az egyensúly. Így már tökéletesen érezte magát, elillant a fáradtság belőle, és a feje sem zsongott annyira az élmények sokaságától. Amikor a második sörét kortyolta, s már-már arra készült, hogy fizet, és elballag a szállására, arra lett figyelmes, hogy a helyiség közepén levő pódiumra zenészek lépnek fel.
Hangolni kezdtek, és beállították az oda előkészített technikát. Néhány diszkrét próbálkozás után egy szintetizátoros fiatalember pár fülbemászó dallam után, amellyel felvezette a programot, átadta a terepet a helyi muzsikusoknak. Magor zeneileg nem készült fel akkor különösebben Puerto Ricóval kapcsolatosan, de rendelkezett némi rálátással. Volt odahaza a gyűjteményében pár eredeti hangkazettája, azokat néha még az autójában is hallgatta. Az évek során elég sokat olvasott a karibi világról, az ottani kultúra sajátosságairól, arról a zenei ötvöződésről, amely a spanyolok és a négerek, illetve a dél-amerikai indiánok révén jutott el oda, és mindez ráépült az andalúziai cigányok zenéjére, olykor meg a népi katolicizmus műfajaira. Egyszerre volt keresztény és pogány gyökerű. Egyszerre volt szakrális. Populáris. Meg művészi. Spontán. És iskolázottan precíz. Amint elkezdődött a zenés program, azt tapasztalta, hogy az előadók igyekeznek egy reprezentatív keresztmetszetet nyújtani a rosario cantao műfajától, a bomba, a décima, a seis, a plena, a danza sajátos énekeiből és dallamaiból, de nem viszik túlzásba, nem teremtenek olyan olcsó buli-hangulatot, amilyenről hallani lehetett, meg amilyen a televíziók is közvetítettek olykor. El kellett volna mozdulniuk a hígabb műfajok felé. A helyi előadók azonban csak félórás programmal készültek, de a közönség több alkalommal is visszatapsolt egy-egy számot, úgyhogy majdnem egyórássá terebélyesedett az estjük. Látszott rajtuk, hogy rutinosan lépnek fel, csak módjával adtak hozzá némi többletet, és az együttes vezetője ígéretet tett arra, hogy másnap, harmadnap, meg azt követően is ott lesznek, szívesen várják vissza a kedves vendéget a talán folyamatosan üzemelő hatalmas nyárikertbe. Aztán visszatért a billentyűs előadó, az a sima európainak látszó fiatalember, és ettől kezdve örökzöld dallamokat játszott, egyiket-másikat énekkel is kísérve. Különösebb érdeklődést nem keltett. Feltételezhető, hogy a világ sarkaiból odasereglett alkalmi és vegyes közönség egyformán jól ismerhette ezeket a fülbemászó dallamokat, amelyek előzőleg megjárták a legkülönbözőbb slágerlistákat, a rádió és tévéadók műsorait, a sorozatokban, a játékfilmekben bukkantak fel gyakran, meg ott lehettek sokuk családi hanglemezgyűjteményében is… Ettől függetlenül mégis úgy tűnt, hogy a zene meghozta a kedvét, és mielőtt fizetett volna, kért még egy harmadik sört. Megfigyelte, hogy a rutinos turisták, akik családi felállásban, vagy kisebb baráti társaságokban voltak jelen, nyugodtan fogyasztgatták közben a vacsorájukat, rendeltek még ezt-azt, és közben cseverésztek egymással. Sokuk számára az ilyen alkalmak képezték az utazások igazi fénypontjait… Talán így is jó, gondolta, sokakat már ennyi kielégít. A szintetizátoros ekkor elkezdett kalandozni a különböző népek zenéjében. Az andalúziai hangulatkeltés után hirtelen orosz dallamokat adott elő, majd iráni, törökös és balkáni dalok következtek, és fülelt tovább, úgy tűnt, hogy a Kárpát-medence hangulatát idézi meg zenész népi, vagy legalább népies darabokkal.
Egy adott pillanatban cigánydalok kerültek elő a repertoárjából: „Mikor mentem Szovátára sej-haj,/ vettem neked/ selyemkendőt sej-haj//Add ide a pici szádat,/ hadd csókoljak rajta százat.// Mikor mentem Szovátára sej-haj,/ vettem neked selyemszoknyát sej-haj,/ Selyemszoknyát,fakanalat,/ hadd lőjjem főbe magamat”. És csodák csodájára az előadó ekkor magyarul énekelte hozzá a szöveget. Aztán spanyolul – „Cuando fui a Sovata…ole/ Te compre un panuelo…ole/ Dame tu boquit’ hermosa/ Dejame besar tu chica…ole// Cuando fui a Sovata…ole/ Te compre un fald’de seda…ole/ Faldaseda,una pistola/ Disperarte en la cabeza…ole…” Meg angolul is – „When I went to Sovata city iiii haaaa,/ I bought you a silk scarf baby, iii haaa/ Come on baby..Give me your lipps,/ Let me give a hundred of kiss…iiii haaa// When I went to Sovata city, iiii haaa/ I bought you a silk skirt baby..iii haa,/ Silk skirt, and a wooden spoon,/ shoot yourself with my Magnum…iii haa… [3.] Aki nem tudta korábban, ekkor megismerhette. Bár úgy tűnt, hogy a halandzsa-szerű cigányos ízű dalszövegen egy kicsit finomított a fordítások által az illető, mert magyarul silány, olyan, mintha a valamikori, a nyolcvan-száz évvel ezelőtt működő cigányzenész, megelőlegezte volna általa a rap [4.] , esetleg a manele műfaját. [5.] A dallam megjárt. A szöveg valóban zagyva és gyenge volt. De a cigány variáns, amely talán az eredeti lehetett, vagy legalábbis a magyarral együtt születhetett anno, az sem volt egy költői mestermű. Kovács Apollóniának volt ilyen felvétele – jól emlékezett rá, hiszen többször láthatta-hallhatta –, amikor az énekesnő már Pesten élt, ott adta elő rendszerint ezt a nótát ugyancsak éttermi környezetben valamilyen mulatós társaságnak. Vagy talán a televíziós felvétel kedvéért alakíthatták úgy a miliőt, hogy vidámnak tűnjék az egész? Meglehet. Hiszen eleve show-műsorban vagy szilveszteri adásban kívánták elhelyezni, esetleg valami szívküldiben, amolyan kívánságkosárban, ahonnan elő lehet rángatni néha, amikor nosztalgiázni szeretne valaki.
Hakni volt a javából. Vagy hakni az aljából. Amolyan pótlék. Mint a Vegeta ételízesítő, amellyel megteremthetjük magunknak olykor a húsleves illúzióját… Évekkel azelőtt megkérte volt egyik ismerősét, aki több cigány-dialektust ismert, hogy fordítsa le, ami a két magyar nyelvű strófa és a refrének után a felvételen elhangzik. Tényleg, ott volt az előadott dalban, sokáig a kutya sem foglalkozott vele, hogy mi a szösz a cigány betét, amolyan roma valami, de a cimbora azt mondta, hogy semmi értelme nincs, gajdolásként értelmezhető, szarság, olyan cifraság, mint a sej-haj, amellyel mind fennebb és fennebb srófolható a hangulat. Nem értik a cigányok sem. De azért majdnem olyan, mintha… Már éppen menni készült, amikor hogy, s hogy nem, az előadó átváltott az Omegára. És bizony, a Gyöngyhajú lány… már szépen szólt. Az eredeti magyar szöveg és az angol változat gyönyörűen kapaszkodott egymásba: „Yes She lives, a lady with pearly hair/ She lives between the pearly mountains/ And She waits for us/ between Earth and Sky/ Laaa laaa la la la laa…”, „Igen, hív, egy gyöngyhajú lány,/ Álmodtam, vagy igaz talán,/ Rám vár gyöngye mögött,/ Ég és föld között,/ Igen, hív, egy gyöngyhajú lány,/ Álmodtam, vagy igaz talán…”
A másnyelvű népek jelenlévő képviselői közül is sokan ismerték. Ekkor többen körbeállták a pódiumot. Bizonyára magyarok. Vagy volt-magyarok. Kissé értetlenül figyelte, hogy míg a más nemzetek képviselői békésen tespedtek modern hedonizmusukban, falatoztak és kortyolgattak, legfeljebb dudorásztak olykor, ezek a valakik meg összesereglettek. Kis csoportocska volt, nyilván, hiszen mindössze nyolc embert számolt össze. De akkor is. Közelebb lépett. Mert furcsa bizsergést érzett ott legbelül. Ekkor már a kilencedik magyar-gyanúst látta meg maga előtt. Egy jó kiállású, fehér hajú, könnyű nyári öltönybe bújt, elegáns, amolyan hatvanas évei közepén járó férfi haladt előtte. De lehetett akár jól konzerválódott hetvenes is. Ez az ember volt az első bemutatkozó. Amúgy ismeretlenek voltak egymás számára mindannyian, nyilván, de mégis volt bennük egy ösztönös közvetlenség, mint valami rejtett kód, amely működésbe lendített valamiféle tudást. Érzést? Ösztönt? – …dy György – mondta az illető. Kezet nyújtott. Magor is bemutatkozott, bár bosszantotta, hogy nem értette rendesen az idős férfi családnevét. Később azonban, amikor utána olvasott, azaz több kötetet is olvasott tőle, rájött, hogy kicsoda, s hogy tulajdonképpen már azelőtt is kedvelte a munkáit, és bőven volt rá alkalma, hogy megtanulja, s hogy tisztelje. – Szólítsál Gyurkának! – mondta bizalmasan.
– Rendben – fogadta el az ajánlatot, de ő azért nem ajánlotta fel a Magor becézett formáját, mert nem szerette annyira. Főleg angolszász nyelvi környezetben utálta, hogy csócsálták a Magit, mígnem médzsi, meg médzsik lett belőle, és teljesen más etimológiát költöttek hozzá, hiába magyarázgatta, hogy ősmagyar név lenne, a maghoz van köze, annak kicsinyítőképzős formája, ám, ha tesszük-vesszük és fordítgatjuk, akkor a core-ból kóréként magyarosodik vissza. Az pedig nem nyerő. Nem a zárvatermő kétszikű növények jutottak eszébe, amelynek minden egyede magvak százait szórja szét az őszben, hanem egy terméketlen és üres maradvány, egy kiégett tok, amely céltalanul leng a szélben és elrondítja odahaza minden tavasszal a hó alól előszabaduló tájat. Közben a Miért hagytuk, hogy így legyen… című magyar hippi himnusz-szerűség eléneklése után visszakanyarodtak az igazi népdalok és a virágénekek felé, már a piros csizmáról és annak a havazásban elvesző nyomáról szólt a következő ének.
A zenész-énekest Andrásnak hívták, őt Bandikának kellett szólítani. Mindjárt kiderült, hogy földiek, de tekintettel a nemzetközi társaságra, a Székely Himnuszt nem énekelték el. A György nevű idősebb férfi ’56-ban menekült, gyakorlatilag a teljes felnőtt életét idegenben töltötte, hiszen az érettségijét követően szökött át a zöldhatáron Ausztria felé. A többi nyolc, akik közelebb mentek az előadóhoz, sima magyarok voltak, egyszerű utazgatók, ifjú házasok, kalandorok vagy kalandornék. Kalandornők. Ki tudja? Különösebben nem ismerkedett meg egyikkel sem. Nem maradt vissza benne hozzájuk fűződő emléke. Megrekedt a kapcsolatfelvétel, a könnyen feledhető alkalmi találkozás szintjén. Gyurka és Bandika azonban beférkőzött az ismerősi holdudvarba. Néha levelet írtak egymásnak a továbbiakban és elektronikus postán is tartották egymással a kapcsolatot a későbbiekben. Gyurka háromlaki életmódott folytatott, általában San Juanban tartózkodott november és február között, márciustól júniusig Floridában, onnan nyárára Budapestre tette át a székhelyét. Aztán haladt tovább a körforgásban. Legalább húsz éve művelte ezt az életformát. Bandika a zenélés miatt volt hontalan. Vagy mindenütt honos. Mint a patkány. Mint a veréb. Néha féléveket dolgozott luxushajókon, majd amikor eljutott a nagyvilág egy-egy távoli pontjára, ott utazgatni kezdett. Cikk-cakkban jött ment egyik országból a másikba.
Ő is magányosan élt, bár valaha volt neki felesége és két fia Marosbecsen, ők azonban nem mentek világgá. Elmondta aztán Magornak skype-on, hogy azért még így is jó a kapcsolata a feleségével, a család nem esett szét egészen, és időnként meglátogatja őket, hiszen még mindig megvan odahaza a szobája. Kiderült egy idő múltán, hogy az asszony többé nem ment férjhez. Mert olyan. Mert nem kell neki senki. Nem ment a férje után külföldre soha, mert nem vágyott semerre, holott olyanná lett ez a valaha színmagyar város, mint egy éjféli pályaudvar a sok odavonzott csőcselékkel, a vegyipar blokklakó proletár-hulladékával, hogy könnyebb lett volna egy-egy évjáratnak Pesten, vagy Berlinben szervezni osztálytalálkozókat, ha egyáltalán megmarad az egykori iskolatársak közt a természetes vonzódás, az egyívásúak falkaszelleme, de – sajnos – nem ez történt, a tovaoldalgók odakint hamar levetkőzték a nyelvi és szellemi útravalót, mert könnyebb csonkamagyarként élni a maradék országban, és igencsak praktikus egy bakszász férj mellett elfelejteni az anyanyelvet, meg a kötődést ehhez a hét váras címerű földhöz. Ezt a felét most hagyjuk… Bandikának öt kontinensen élnek ismerősei, akiknél dobozokban tárolja a holmiját. Tulajdonképpen nem lakik sehol. Állampolgársága szerint pedig amerikai. Az lenne. Időnként vissza-vissza kell térnie, hogy el ne felejtsék. Egyébként adózik náluk, s ezzel a dolog honosság szempontjából formálisan rendben van. S hogy készül az Erdélybe való visszatérésre. Hazamenne egyszer végleg. De az olyan távolinak látszik, mintha parttalanul tágas lenne az emberi élet, és korlátlanok benne a lehetőségek…
Magor az egyik asztalon talált egy prospektust. Programokat ajánlott a füzet, de nem az volt benne a lényeg, nem az ott szereplő kozmetikumok, levek és ásványvizek, hanem a nők. Hagyományos jellegű testi szolgáltatásokat nyújtó lányok fotóit és elérhetőségeit látta a katalógusban. A reklámújság legalább háromnegyedét szexhirdetések töltötték ki. Egy pillanatra megvillant az agyában, hogy akár ki is próbálhatná. Kerültek volna számára egzotikus nők a kínálatban, bőven, lehetett volna válogatni, de több mint bizonyos, hogy jelen voltak a Távol-Kelet és Európa leányai közül is jó páran. Szőke, barna, vörös, fekete. Idősebb. Fiatalabb. Manökenalkatú. Érettebb. Teltebb. Mindenféle. Jól karbantartott, szépen ápolt fehérnépeknek látszottak a fotókon. Olyan ízlésesen tálalta a tipográfus a témát – a női bájt és a rejtett értéket –, hogy az egyszerű lapozáskor már kedvet kaphatott az ember, és gerjedt is mindjárt az érdeklődés benne, hogy a telefonhoz nyúljon. Szemléletesek voltak, mint a vendéglői felhozatalt ábrázoló fotók az éhes ember előtt. Hiányos öltözékben ábrázolták a nőket a fotográfiák, de úgy, hogy inkább sejthető volt egy-egy domborulat, egy-egy zug, s meg kellett volna vásárolni a holmit ahhoz, hogy kibontsa őket a csomagolásból, hogy használhassa… Fölöttébb gyanús volt egy Imelda nevű, meg egy Ildy. Inkább ne. Inkább nem. Lemondott a tyúkászásról – ahogy Tamási írta, igen találó meghatározást adva a szebbik nem iránti érdeklődésnek, amikor a háború legvégén egy alkalommal ilyen céllal indult volt el beszerző körútra a Böszörményi út és a Királyhágó tér környékén [6.] –, bőven elégségesnek érezte a zene általi találkozást, és a két magyar férfit, akikkel az este során megismerkedett. Ki tudja milyen élettörténet bontakozott volna ki lelki szemei előtt, ha ágyba bújik egy magyar vagy más szomszédos nációból való örömlánnyal. Talán valamiféle fordulat is. Vagy megússza párszáz dolláros hozzájárulással, egyfajta előleggel, amely állítólag azt szolgálná, hogy a nő a jövőben majd egy darabka hargitai fenyves-erdőt vehessen magának Sikaszóban, esetleg a csicsóiban.
Megjelent a FolkMagazin 2023/3-as számában
[1.] Ez a részlet az Iker című regényem M.27-es számú fejezete.
[2.] ~ hagyományos étek Puerto Ricóban. Összetevői: 3 evőkanál olaj, 1 vöröshagyma kis kockákra vágva, 2 gerezd fokhagyma szétpasszírozva, 1/3 bögre apróra vágott zöldpaprika, 2 szál koriander apróra vágva, 1/3 teáskanál anatto por vagy paszta, 1/2 kg darált hús (marha vagy sertés), 1/2 teáskanál só, 1/4 teáskanál fekete őrölt bors, 1 teáskanál oregano, 1/2 teáskanál (római) kömény, 1 evőkanál kapribogyó, 1/3 bögre szeletelt olívabogyó, 2 evőkanál mazsola, 2 evőkanál apróra vágott kaliforniai paprika (vagy kápia, ha a másik nincs), 1/2 bögre paradicsomszósz, 1/2 bögre olaj a sütéshez, 3 db. banán, aminek már feketedik-barnul a héja (felszeletelve) 2 db. elvert tojás, 1 csomag fagyasztott hosszú zöldbab. Elkészítési módja: melegítsen fel a serpenyőben 3 evőkanál olajat közepes lángon, adja hozzá a vörös hagymát, pirítsa meg egy kicsit, majd tegye hozzá a fokhagymát, paprikát, koriandert és az annatto port vagy szósz és egy percig folyamatos keverés közben süsse meg. Tegye bele a marha/sertés húst, és süsse át a pürével minden oldalról, míg átsül. Keverje bele a sót, borsót, oregánót és köményt, majd főzze további egy percig. Keverje össze a kapribogyókat az olívabogyókkal és mazsolákkal és a paprika darabokkal, majd öntse a serpenyőben a szószhoz és húshoz és főzze az egészet két percig folytonos keverés közben. Vegye le a serpenyőt a gázról, tegye félre az étellel együtt. Öntsön 2 bögre olajat egy nagy serpenyőben és tegye bele a banánszeleteket. Kb. 1 percig süsse át mind a két oldalukat, míg barnulni kezdenek és kiszedésnél tegye papírtörlőre. Egy kenyérsütőbe vagy kisebb tepsi aljába tegye bele végig a banánszeleteket, úgy, hogy fedjék egymást, majd óvatosan tegye rá a húsos öntetet és egyenletesen oszlassa el a tetejét. Helyezze rá egyenletesen a zöldbabot egymás mellé, majd rá a banánkarikákat. Kenje be tojással és folytassa a rétegek ráhelyezését zöldbabbal, majd banánnal és ismét kenje be tojással. Süsse meg előmelegített sütőben 350 °-on 25-30 percig, amíg a teteje átsül. Hagyja hűlni 20 percig, majd tegyen az asztalra egy tálcát, amire ráteheti fejjel lefelé az ételt, kiborul a formából és óvatosan lasagna szerű kockát tud belőle vágni.
[3.] A spanyol és angol nyelvű fordításokat Berecz Edgár gasztronómus-utazóművész készítette.
[4.] ~ egyfajta népzenei alapú énekstílus, ritmikus dalszövegmondás, kántálás; az 1970-es évek végén a New York-i lemezlovasok és a város afroamerikai közössége körében fejlődött ki.
[5.] ~ populáris zenei műfaj a Balkánon, különösen Romániában népszerű. A rock, a pop, a rap, a diszkó, a jazz, a filmzene, az 1980-90-es évek könnyűzenéje, olykor pedig ismert komolyzenei darabok részleteit elemeit is használja. Románián kívül jelen van Bulgáriában, Szerbiában, Albániában és Törökország egyes részein is. A műfajt főleg cigányok művelik. Fő témái a szerelem, a szerelmi csalódás, a pénz. Forrás: Wikipédia, ill. https://www.zf.ro/ziarul-de-duminica/maneaua-o-creatie-romaneasca-i-3179687
[6.] ~ Budapest XII. kerületében a Déli Pályaudvar és a Farkasrét közti terület. Ebben az időszakban a Bajor Gizi színésznő házában talált menedékre az író – 1124 Budapest, Stromfeld Aurél út 16. –, később pedig ettől nem messze, az Alkotás u. 51/b szám alatti ház egyik lakásában élt haláláig. Tamási nevezte „tyúkászásnak” ezt a portyát az ostrom után Budán.