Blog

Szekelyfold-banner_reklam_fekvo

Kezdjük mindjárt azzal, hogy alkotáslélektani szempontból lenne érdemes megvizsgálni azt, hogy mi késztethet arra egy viszonylag fiatal prózaírót, hogy egy regénytrilógia megírásába fogjon? Akkor, amikor más hasonló korú írók még csak a novella műfajában írják le sokadszorra jól begyakorolt köreiket, egyelőre élesítve karmaikat arra, amit minden vérbeli prózaíró nagy küldetésének érez: a regényírásra, a regény vagy a nagy regény megírására.

Simó Márton – mivel csak viszonylag fiatal – tudhatta, hogy mit kockáztat, hiszen – egy példázattal élve – olyan ez, mint a gepárd vadászata: csak akkor mer támadásba lendülni, ha úgy érzi, hogy biztosra megy, mert tudja: akkora erőfeszítést követel tőle az akció, hogy – ha sikeres, ha sikertelen – hosszú ideig nincs második próbálkozás. Akkor pedig marad az éhkopp.

De tényleg: mi állhat egy ilyen merész vállalkozás motivációs hátterében? Mindjárt első lépésben lerendezhetjük a közhelyes választ, amely úgy szólna, hogy: az önkifejezés vágya. Ez csak természetes, hiszen minden kreatív aktusban benne van ez a gyógyíthatatlan vágy. De önkifejezni egy haikuban is lehet. És ezzel nem kisebbíteni akarom egy jól sikerült haiku hatását, és pláne nem mennyiségi mutatókkal, röviden: singgel mérni egy műalkotás jelentőségét. De az elvárások a két műfajjal szemben azért merőben különbözőek. A jó haiku egy petárdához hasonlatos, míg a jó regény a tűzijátékhoz, amelynek folyamatosan meg kell újulnia, fenn kell tartania az olvasó lanyhulásra mindenkor kapható figyelmét. Nem árt tehát, ha katartikus élmények sorát tartogatja a számára. És ha ez igaz a regényre, elképzelhető, hogy milyen követelményeknek kell megfelelnie egy trilógiának. Sok időt, türelmet, aprólékos munkát, hatalmas tárgyismeretet feltételez, írójának egy órajavító mester precizitásával és egy hadvezér áttekintő képességével egyszerre kell rendelkeznie.

A műfajon belül is különleges kihívást jelent a történelmi regény. Hogy a szerző ne a kor – esetünkben a huszadik század – egyébként már létező politikatörténetét írja újra. Hogy ne papírmasé ízű cselekményhalmazt komponáljon, hanem a korszak társadalmát a maga lüktetésében, életszerűségében, prenatális fázisában varázsolja elénk, amikor az eseményekből még nem lett újsághír, s a hősök még nem léptek át a történelemkönyvek lapjaira, amikor még bármi és bárhogyan megtörténhet, hogy a hősök bőrébe bújva elhiggyük: az események részesei vagyunk, és talán tőlünk is függ valamelyest a végkifejlet. Hogy percekre-órákra elfeledkezzünk arról, hogy valójában mi már beavatottak vagyunk, akik ismerjük a történet végét, s ha végül, legutoljára feleszmélünk, elégedetten biccenthessünk: igen, így is történhetett. Esetleg hozzátesszük: volna. És amiről még nem szóltam: ott van a történelmi regény írójának a felelőssége. A világnézet, kor- és történelemszemlélet formálása, alakítása. Közismert, hogy nem Jókai örökítette meg a korabeli magyar nemzet életét, hanem a magyarok tanultak élni a Jókai-regények lapjairól. Vagy amiként Woody Allen mondotta: Az élet utánozza a művészetet. De visszatérve a motivációs háttérre, úgy vélem, alapvetően legalább két egymást feltételező érzésből táplálkozik a Simó-regények szövegfolyama: a félelem és a bizonytalanság érzéséből. Félelem attól, hogy mindaz a tudás- és érzéshalmaz, amely eddigi élete során felhalmozódott a szerzőben elmondatlan/kimondatlan/megnevezetlen marad. És félelem az elmúlástól, a haláltól. Mert csak az van, csak az objektiválódhat, amit kimondok, amit megnevezek, a többi nincs. A félelem attól, hogy az az időtartam, amit emberi életnek nevezünk, úgy lesz az enyészeté, hogy alanya nem állít benne jelet az utókornak, hogy a már létező számos verzió mellé nem állítja oda a mind közül leghitelesebbnek véltet: a saját X0-ás verzióját. A másik érzés, mint mondottam, a bizonytalanság. Másként, kissé ódivatú kifejezéssel: az egzisztenciális szorongás. Valamiféle, a lét minőségéből fakadó immanens bizonytalanság. Nem kiélezett határhelyzettel, nem a lenni/nem lenni dilemmával van dolgunk. Nem a létbizonytalanság, hanem a bizonytalanság léte generálja ezt a szövegfolyamot. Bizonytalanság térben, időben, identitásban, kötődésekben. És itt nem a villoni csak azt nemtudom, ki vagyok örök emberi dilemmájára gondolok. Ez itt amannál felszínesebb bizonytalanság, és ugyanakkor közvetlenebb kihatása van mindennapi életünkre. Bizonytalanság ez mindabban, ami szerencsésebb sorsú embertársainak általában és normális esetben megadatik: az otthoniét bizonyossága. Hogy példát is mondjak: német vagyok Németországban, német identitással, egy bizonyos korban élek, érzelmileg kortársaimhoz kötődöm. Ez – mondhatni – tiszta kép. Ettől persze az életem, a sorsom olyan, amilyen, akár tele is lehet megpróbáltatásokkal, tragédiákkal, sorscsapásokkal, az emberi lót kikerülhetetlen buktatóival. Tele is van. De a már említett néhány paraméter, az legalább rendben van, „az fix”. Nos, ez az, amiben a bozgor sorsa, hogy úgy mondjam, ezúttal divatosabb kifejezéssel: elkülönböződik.

Ezzel elérkeztünk a Simó-regények címéhez, és itt el is időzünk valamelyest. (Eddigi recenzensei is előszeretettel táboroztak le a címválasztásnál.)

Mit is jelent ez a furcsa szó? Bizonyára igen kevesen tudják, és ők igen nagy valószínűséggel erdélyiek. Külön érdekessége a dolognak, hogy a bozgor (~) szó recepciója magyar olvasók körében is gyökeresen eltérő lehet: egy nem erdélyi magyar számára – megkockáztatom – egy értelmetlen hangsor, s mint ilyenhez vagy közömbösen, vagy kíváncsisággal viszonyul. Az erdélyi magyar olvasó számára viszont ott vibrál ebben a szóban a kisebbségi sors minden feszültsége, keserűsége, a maga feloldhatatlan ellentmondásaival, abszurditásával, fájdalmával, megaláztatásával és nevetségességével. (Lásd a napóleoni szállóigét!) Bár a szerző a bevezetőjében kifejti, hogy egyetlen szótárban sem lelte meg az etimológiáját, a jelentését pedig szemérmesen vagy taktikusan elhallgatja, ezúttal az érthetőség kedvéért kénytelen vagyok felfedni: a ~ egy olyan gúnynév, amellyel a románok illetik a velük egy országban élő magyarokat (megjegyzem, az anyaországiak és más régióbeli magyarok ez alól mentesülnek), jelentése pedig a használók szándéka szerint az, hogy: hazátlan. Persze, alapjában nincs ebben semmi különös, hiszen az egymás mellett élő népek előszeretettel ruházzák fel egymást ilyen vagy amolyan, többé vagy kevésbé humoros gúnynevekkel, hogy messzire ne menjek: az erdélyi magyarok is gyakran nevezték/nevezik bizalmas körben bocskorosoknak román honfitársaikat. (Apropó, ismerek olyan okfejtést is, miszerint a ~ éppen a rájuk használt bocskorosnak a visszafordítása a feladó címére, torzultkiejtéssel, és egészen más jelentéssel.) És persze, alapjában véve mégiscsak különösen fájdalmas az utca embere számára ez a megnevezés az adott politikai-történelmi kontextusban. Mert miként is vezeti le az erdélyi magyar a képletet? Aki ~, az hazátlan. Ergo: magyarként hazátlannak lenni Erdélyben, erdélyiként hazátlannak lenni Magyarországon, emberként hazátlannak lenni a nagyvilágban. Nos, ez így maga a pokol. Halovány vigasz erre a Tamási-regény közismert jelmondata. Ki vagyok, hol vagyok otthon, mely korban élek és kik a honfitársaim? – íme, ama bizonyos ontológiai értelemben vett bizonytalanság meghatározó paraméterei, amelyeket a Simó-regények gyökerénél vélek felfedezni. Ebből talán a mely korban élek kérdéshez kívánkozik egy kis magyarázat, amelyhez tudni kell, hogy a kollektív emlékezet – amiként a regényben is szó esik róla – „kicsi magyar világként” vagy „utolsó előtti magyar világként” tartja számon a II. bécsi döntésből eredő, és 1940-től 1944-ig terjedő időszakot. Erre utal ama legendás hírű udvarhelyszéki fejfa, amelyen az áll: „Itt nyugszik N. N. Született 1926-ban, meghalt 1978-ban. Élt négy évet. ” Tehát a kérdés valójában nem is az, hogy mely korban élek, hanem: mely korban érzem úgy, hogy az élet, az Élet.

Nos, a fentiek alapján a címválasztás szerencsésnek és szerencsétlennek egyaránt mondható. Szerencsétlennek, ha arra gondolunk, hogy egy bizonyos olvasói rétegnek semmitmondó, és ez az eladási statisztikákon is megmutatkozhat (ez esetben az ismeretlen szó keltette kíváncsiság felhajtó erejében bízhat a szerző). Szerencsésnek pedig a tekintetben, hogy egy másik olvasói rétegnek nem kevesebbet jelent, mint magát a huszadik századot. Véres háborúkat, Trianont, román-magyar, örökösnek látszó szembenállást, a győztes zsákmányát, a vesztes veszteségét, a megnyugvás kilátástalanságát, a levakarhatatlan bélyeget. Megjegyzem: mindez csak egy bizonyos világnézet perspektívájából igaz, de abból igaz. Léteznek más, alternatív világnézetek, amelyek szemszögéből mindez jelentéktelen apróságnak tűnik, sőt: el sem éri az individuum ingerküszöbét. Ismét mások életében úgy van jelen, mint egy betokosodott lövedék a testben: hordozója el is feledkezik róla. Csak az időjárás, az idők járása juttatja eszébe néha. Volt olyan vitapartnerem, aki azt nehezményezte, hogy a regény rögzít bizonyos káros sztereotípiákat, sőt: ráerősít azokra. Nem értettünk egyet.

A regénynek, és főként egy történelmi regénynek nem az a dolga, hogy bizonyos létező jelenségeket elhallgasson, eufemizáljon, emészthetővé tegyen, ellenkezőleg: az a dolga, hogy ezeket kibeszélje, elmondja, hogy az olvasót megszabadítsa a tudom, érzem, de el nem mondhatom egy idő után elviselhetetlen lelki ballasztjától. Hogy ezáltal is a megtisztulást segítse. Mert ami bennünk van, attól nem tarthatunk distanciát. És annak igazolására, hogy mennyire erősít rá a sztereotípiákra, íme egy részlet a második kötetből – párbeszéd Gerzson, a határon túli, és András, az anyaországi magyar közt: „– Nem Romániára gondoltam, amikor viszonyítottam, nyilván, az nem egy igazi ország… Mi van ott, ha úgy vesszük? Semmi… Az a sok hülye bocskoros paraszt, meg egy csomó cigány… (…) Legalább kétszáz évvel le vannak maradva… Nyilvánvaló, hogy nem rólatok beszélek, hanem az oláhokról – mondja András”. Súlyos szavak. És sajnos nem papírízűek. De lássuk Gerzson válaszát: „– Mi van veled? Te nem így szoktál beszélni! Volt lehetőséged szóba állni – bár egyetlen egyszer is – egy igazi románnal? Kerested az ilyen alkalmakat? Tudsz róluk valami konkrétabbat? – méltatlankodott Gerzson.” Nos, ennyit a ráerősítésről.

Most pedig nézzük a regény szerkezetét. A mű négy különböző történetre tagozódik:
Az első történet vélhetőleg önéletrajzi fogantatású, de narrációs technikáját tekintve mindenképp énregény.
A másodikban Járomi-Szabó István monarchiabeli vámtiszt életútját követhetjük nyomon.
A harmadik Gerzson, a fiatal, egyedülálló mérnök hétköznapjait tárja elénk.
A negyedik történet Szabó József honvéd békebeli, majd első világháborús és a fogságban átélt megpróbáltatásait, végül az elveszett hazába való visszatérését ábrázolja.

És van egy nulladik történet is, amely a szerző szeparéja, s amelyben a regény címére reflektál. Az első dolog, ami felötlött a 0. fejezetben olvasottak kapcsán, az a szómágia. A szavak mágikus hatása. Mert a 0. fejezet tulajdonképpen nem más, mint a szerző folyamatos küzdelme a ~ szóval. Hol leírja, hol nem írja le, csak diszkréten jelzi, hogy igen, most ő van itt, hol kibeszélne mindent róla, hol elhallgatná, hogy ne rögzüljön, aztán úgy írja le, hogy mégsem írja le, nem beszél róla, de mindvégig róla beszél, egyszóval teljes a bizonytalanság. Róka fogta csuka, csuka fogta róka… De úgy is mondhatnám: ez a Stockholm-szindróma. A túsz beleszeret túszejtőjébe. Szabadulna, szabadulhatna, de: akar-e szabadulni a szerző? Nem vált-e érzelmileg függővé tőle? Nem vált-e identitása részévé? Nem menekülés-e ez a kisebbik rosszba? Merthogy ebben a paradigmában van bizony nagyobb is. (Hiszen, ha azt a címet adta volna a műnek, hogy A román, az ugyanazt a főhőst takarná – az erdélyi magyarságot, csak más perspektívából?)
Nem tudni biztosan, és ez így van jól. Hogy érzelmileg viszonyul hozzá, az kétségtelen, hiszen a második rész első oldalán közli, hogy „holmi idegenek” akasztották ránk ezt a jelzőt, és hogy mindannyiunk bosszantására írta rá a borítóra. A recenzensek némelyike berzenkedett is az ellen, hogy – ha csak a nyúlfarknyi kezdő és záró 0. fejezetek erejéig is – a szerző birtokon belülről reflektál saját művére. Mintha nem bízna teljesen a művében. Nos, ez az eljárás lehet rokonszenves vagy ellenszenves számunkra, de tény, hogy egyrészt ősrégi regénytechnikai eljárásról van szó, másrészt nem funkciótlan a maga helyén. Az más kérdés, hogy a reflektálás úgymond korszerű módja talán a lábjegyzetelés lenne, de a lábjegyzetek itt hagyományos funkciójukban szerepelnek. Pontos, néhol tudományos magyarázatokat tartalmaznak, máshol idegen nyelvű szövegrészek fordítását, segítendő az eligazodást, és erősítve az adatok hitelességét, ellenpontozva egyszersmind a cselekmény pontos helyének és idejének homályban hagyását. Ez a homály kissé szokatlan számomra, de érthető a tekintetben, hogy a cselekmény egyik szála egészen a közelmúltig (mondhatni a tegnapig) vezet. Ezen fejezetek egyik funkcióját abban látom, hogy a regény másik négy idősíkja mellé telepít egy illékony, de mégis referencia- pontként fungáló jelen időt, egy olyan jelent, amely nem az olvasóé, hanem a mű megírásának a jelene. Ha rosszindulatú vagyok, azt mondom: kikacsintás a közönségre, ha jóindulatú, akkor azt, hogy ez a szerző kis ajándéka, apró figyelmessége az olvasónak. Jóindulatú vagyok. A 0. történet másik funkcióját abban látom, hogy a tévedések elkerülése végett ezzel markánsan elkülöníti az 1-ső történet elbeszélő énjét a szerzői én-től.

Akár férfias, önzetlen gesztusként is felfogható, hogy miközben hőseit a ~ jelző és annak következményei nyomorgatják, addig ő személyesen, és ami a lényeg: dokumentáltan, egy külön kis partizánakció keretében megpróbál leszámolni vele, megvívja a maga külön harcát.

Más a helyzet azonban a témakezeléssel. Mi tagadás, a 0. fejezetekben a szerző az utca embere szemszögéből közelít a témához. Nincs hűvös értelmiségi távolságtartás, akadémikus, tárgyszerű elemzés, emelkedettebb nézőpont, hanem érzelmek vannak, dühök, kifakadások, és expressis verbis kimondása annak, hogy elutasítja az értelmiségi lét üvegbura-szerűségét, ő a meztelen valósággal akar érintkezni. Meglepő támadás ez a saját „kaszt” ellen, méghozzá olyan érvrendszerrel, amely a nagy többség, a tömegek egyetértő rábólintását vonná maga után. (Ezt hívják a politikában populizmusnak?) Céhbeli olvasónak akár kellemetlen is lehet a szájíze egy-egy ilyen fel-, illetve levezetés után. Csak amint kibomlik, polifonikussá válik a regény, akkor derül ki számunkra – megnyugtatóan –, hogy léteznek más perspektívák is.

Ez a 0. attitűd rímel Bartis Attilának az alábbi, A Lázár apokrifekben leírt szép mondatára: „Két napja a sivatagban még simán le tudtad rajzolni Laffénak Kis-Magyarországot, aztán szülőföld okán egy búsat, magyarosat, sóhajtva a nagyot is, mert legalább itt, a világ végén, ahol a közelben lakó Úristenen meg egy beduinon kívül senki se látja, legalább itt nem hagyod a történelmi realitásérzéked meg vérontásfóbiád a nagy nemzetbánat fölé kerekedni.” De hagyjuk is a 0. fejezetet, a mű igazi értékei a másik négy történetben rejteznek!

Ami a mű időszerkezetét illeti, az nagyjából (és, gondolom, a harmadik kötet végére teljesen) lefedi a huszadik századot. Az 1. történet a múlt század hatvanas éveitől napjainkig vezet, a 2. történet az első világháborút közvetlenül megelőző, majd az azt követő időszakot eleveníti fel, a 3. a nyolcvanas-kilencvenes éveket, míg a 4. ismét – de más megvilágításban – a múlt századelőt a húszas évekkel bezárólag.

A térszerkezet a Kárpát-medencétől Baskíriáig terjed, kiemelt szerep jut ezen belül Budapestnek, mint abszolút köz- és referenciapontnak, a Várhely fedőnéven megjelenő Székelyudvarhelynek (?), illetve a Marosbecsnek nevezett Marosvásárhelynek (?).

Négy különböző történet, mégis egyetlen egységet képez, nemcsak azáltal, hogy a ~ létformát artikulálja különböző tér/idősíkok viszonyai közt, hanem azért is, mert narrációs módszere, akárcsak nyelvezete, egyszerű, letisztult. Gondosan kerüli a posztmodern technikákat, amelyek könnyedén szétrobbanthatnák az amúgy is bonyolult szerkezetet, ellenben a legjobb móriczi, Nyírő-i, Wass Albert-i hagyományokhoz nyúl vissza, ez utóbbi zavaró patetikussága és a Nyírő-i mitizáló hajlam nélkül. És teszi mindezt úgy, hogy itt, a huszonegyedik század első éveiben sem érezzük avíttnak, egysíkúnak. A változatosságról, olvasmányosságról nemcsak az érdekfeszítően tálalt tudásanyag, de a történetenként (néha történeten belül is) változó narrátori pozíció is gondoskodik. Míg az 1. történet egyes szám első személyben elbeszélt korszerű önéletrajz, a 2. történet egy klasszikus családregény nyomvonalát követi, mindentudó narrátorral, pikareszk elemekkel fűszerezve, a 3. történet egy szingli (agglegény!) fejlődésregénye, míg a 4. történetben (Szabó honvéd viszontagságainak leírásában) történeten belül váltakoztatja a narrátori pozíciókat, hogy legvégül – természetesen indokolt módon – egyfajta Joó György-féle történet kerekedjen ki belőle, úgy tartalmát, mint technikáját tekintve.

És ha már itt tartunk, úgy vélem: Simó Márton egy boldog ember lehet. Mert a mesemondók boldog emberek és sokáig élnek, tovább mintsem az emberi élet korlátái lehetővé teszik. Simó Márton tud mesélni, tud karaktereket alkotni, tud mikro- és makrokozmoszokat hitelesen felépíteni, képes arra, hogy mondandójával foglyul ejtse olvasóit. Regényében nyomon követhetjük egy egykor volt állam és társadalom, egy társadalmi értékrend szétesését, ugyanakkor azt is, hogy a maradékból miként épül fel több más, új világ, más értékkonstellációkkal, más karakterekkel és attitűdökkel. Csak Erdélynél maradva, a pedáns, okos és tisztességes Járomi-Szabók helyét Bekecsik és szekusok veszik át, egy nem feltétlenül ideális, de élhetőbb makrokozmosz helyét, sok-sok apró mikrokozmosz, amelyek közt nincs átjárás. Jól érzékelteti Simó, hogy a diktatúra idején valójában nincs közösségi élet (vagy annak csak paródiája: lásd a gyáravatást), csak szigorúan zárt magánéletek, zárt körök, szükségszerűen gyengébbek és a hatalom emberei által kikezdhetőbbek, mintha egy egészséges társadalmat alkotnának, de legalább ideig-óráig tudják biztosítani azt a bensőségességet, azt az akolmeleget, amelytől az idegen hatalom magasabb szinten megfosztotta őket, de amelyre a lét elviseléséhez mégis szükség van. És a szerző tekintete nem áll meg Erdély határainál, kíméletlenül szemügyre veszi az anyaországi fejleményeket is, azt a szétfejlődést, amely a szétdaraboltatás után végbement. Nemcsak politikai, gazdasági és társadalmi síkon, de a lelkekben is. Simó – Gerzson történetében – jól érzékelteti azt az anyaország-élményt, az a Budapest-élményt, amely minden erdélyi magyarban ott él, kitörölhetetlenül, és amely főként az első Nagy Találkozás nyújtotta eufóriából táplálkozik, később is, amikor az idő és az emberek mindent elkövetnek azért, hogy ez elhomályosuljon. Kitűnő érzékkel, szinte észrevétlen játszatja egymásra a csak az erdélyi magyar fejekben és lelkekben élő illuzórikus képet, amely erőt és tartást ad az otthoniaknak, és ama másikat, amely már jóval kevésbé egyértelmű. Bonyolult viszonyrendszer ez, szerencsére, eléggé bonyolult ahhoz, hogy minden résztvevője meglelje benne azt a mozaikkockát, amely éppen az ő elképzeléseit igazolja vissza. De hadd idézzem a 3. történet narrátorát: „Gerzson mindig úgy tartotta, hogy élhet bárhol a világon, számára csakis Budapest a főváros. (…) Függetlenül attól, hogy a ’60-as évek már eléggé messzire estek a kicsi magyar világtól is – az ő gyermekkorában -, még mindig erős volt a magyarság-élmény, az odatartozás igénye, még akkor is, ha a kádári időkben azok egyáltalán nem aggódtak értük, és nem tartották vélük a rokonságot. A családi beszélgetésekben annál gyakrabban bukkant fel Pest, és főleg a vasárnap délutáni lapozás alkalmával, amikor tíz- meg húszbanis alapon ültek le az öregek ferblizni, olyankor érezte úgy, hogy az idő visszapörgött vagy hatvan évet, és legalább bennük, körülöttük, abban a pár négyzetméteres környezetben tovább él, feltámad egy rövid időre az ódon fényű Monarchia vagy Horthy Miklós kora…”

Amikor Gerzson először érkezik Budapestre, úgy érzi, mint aki hosszas tévelygés után újra megtalálta az Édent. Nehezen tud betelni azzal az élménnyel, amelyet a mindenütt jelenlévő, az őt körbeölelő és becézgető, ebben a közegben visszavonhatatlanul érvényes anyanyelv nyújt számára. Igaz, hogy „Budapesten ugyan kicsit romlott magyar szavakat hallott, de az mégiscsak magyar beszéd volt.” (Az sem mellékes, hogy a Kossuth Rádió itt sípolások, háttérzörejek és egyéb zavaró hatások nélkül szinte hihetetlenül kristálytisztán hallgatható.) Ez az, amit egy anyaországi magyar nehezen tud megérteni, de átélni semmiképp, és talán ez az az élmény, ami némiképp kárpótolja őt „határon túliságáért”. Gerzson átmenetileg a nyelvben találja meg azotthonát, de később az országot is de jure és de facto otthonává kívánja tenni, nem zökkenőmentesen. Miközben szíve egyik fele – szerelme, a román nő, Angela képében – mégis máshová húzza, el, tovább, Nyugatra, a másik Édenbe. Mintha Angela ösztönösen megérezné, hogy kettejüknek, románnak és magyarnak együtt nem nyílnak, nem nyílhatnak távlatok ebben a súlyos konfliktusoktól, testvérgyilkosságoktól, véres örökségtől terhelt régióban. Csak ott, a messzi Nyugaton, ahol a román és a magyar összetart, istápolja egyik a másikat, merthogy „még otthonról ismerik egymást”, és főként mert mindannyian idegenek abban a környezetben. A szív másik fele azonban – egyelőre – visszatartja Gerzsont. A nyelv és a kultúra köteléke erősebbnek bizonyul, anélkül, hogy egy pillanatra is megfordulna a fejében, hogy feláldozza ezt az egyébként elveivel ellentétes kapcsolatot. Persze, egy külön elemzést megérne Angela jellemfejlődése is, azé az Angéláé, aki azzal a küldetéssel érkezik a székelyföldi kisvárosba, hogy pusztán a jelenlétével is a helyi közösséget bomlassza (ezért titokban plusz havibért kap a pártbizottságtól), és aki ezt habozás nélkül vállalja is, hogy végül ott kössön ki, hogy remegő szájjal azt mondja a Bajorországba induló vonat ablakából Gerzsonnak: „– Vreau să trăiesc cu tine!” (Azaz: Veled akarok élni!) Nyilván, ez is értelmezhető a „bomlasztás” egy formájaként, a kezdeti tudatos, szándékos törekvés szublimációjaként, diszkrét átcsuszamlásaként a tudatalattiba. Ennek viszont ellentmond az a kiválóan megkomponált, többszörös jelentésréteggel felruházott jelenet, amely találkozásuk történetét tárja elénk, és amely során kiderül, hogy Angela ugyan beköltözött Gerzson idős nagybátyjának üresen maradt lakásába, de messzemenően tiszteletben tartja, szinte ereklyeként kezeli az ott talált impozáns méretű magyar nyelvű könyvtárat, nem kisebb célból, minthogy egyszer majd elolvassa az egészet.

Nyilván hosszan lehetne elemezni a négy történet cselekménysorát, a bennük megjelenő karaktereket, a különböző jelentésrétegeket, amelyek szinte észrevétlenül, mindenféle kimódoltság nélkül adnak átfogó és hiteles képet a huszadik század társadalmi-politikai mozgásairól, történéseiről, de ez túllépné a jelen tanulmány kereteit.

Ezért végezetül még csak arra térnék ki, hogy külön érdekessége a műnek az, hogy az 1-ső történetben a szerző bátran nyúl a közelmúlt, a még alig nyugovóra tért jelen eseményeihez, mintegy krónikásként örökíti meg mindazt – és szerencsére nem többet –, amit az elbeszélő helyzetében lévő fiatalember ott és akkor láthatott az országos és a nemzetközi történésekből, gondolok itt a romániai ’89-es eseményekre, illetve az azt követő ’90-es márciusi interetnikus villongásokra. A diktatúrában játszódó cselekményekhez képest szembetűnő ebben a részben a közösségi események dominanciája, és ez nem aránytévesztés. Simó remekül érzékelteti azt a jelenséget, amikor a történelem a maga rendkívüli, sorsfordító eseményeivel megbontja a mikrokozmoszokat és egymásba nyitja őket. Nincs többé magánélet, mindaz, amit az emberek ezekben az időkben mondanak és tesznek, a történelemben visszhangzik. Aki ezt nem tudatosítja magában, könnyen úgy járhat, mint Jókai Laborfalvy Rózával, vagyis hogy: „Móric, maguknak ma revolúciót kell csinálni!” Mintegy lángpallossal utasítják ki jól megszokott magánszférájából. Hősünk persze még óvatos, nem ragadtatja el magát, ezért megkérdezi a ’89 decemberében a városházán hőzöngő forradalmároktól, hogy: „– Nem viszitek túlzásba a nemzeti, pontosabban a nemzetiségi önérzetet?” Mire a válasz: „– Mit képzelsz? Mi magyarok vagyunk, ejsze, vagy mi a fene!” És itt, az ejsze kapcsán kell szót ejtenem Simó couleur locale-t festő technikájáról. Míg a 4. történetben a harctereken hányódó honvéd leveleiben, illetve utóbb elbeszéléseiben az igazi ízes-zamatos kiejtés szerinti székely tájnyelvet élvezhetjük, a huszadik század második harmadában játszódó történetben ezt sokkal diszkrétebben, de legalább olyan hatásosan oldja meg. Miközben a mesélés szabályos irodalmi nyelven történik, el-elhelyez a mondataiban egy-egy, a korra jellemző olyan kurzivált kulcsszót, amelyek hangulata az egész szövegre kisugárzik, s ugyanakkor rögtön meg is határozza a cselekmény tér-idő dimenzióit. Ilyenek pl. a bornyú, vajegy, majorság, koncsentra, frucola stb. Ezek mindegyikének olyan asszociációs jelentésmezője van, amely – legalábbis a kortárs, vagy azt a kort megélő olvasó számára – képes arra, hogy felidézze minden további magyarázat nélkül, a maga teljességében egy letűnt kor érzésvilágát.

A második kötet az 1990 márciusában lezajlott marosvásárhelyi összecsapások ábrázolásában kulminál. Bár futólag megjelenik valamennyi az események román interpretációjából is (a helyi román újság fotósa jóvoltából), az érzelem telített előadásmód nem hagy kétséget afelől, hogy a narrátor melyik csoportból vétetik. De ez nem baj, főként akkor, ha olyan megkapó szépségű szövegrészeknek válik okozójává, mint az, amelyben a helyi magyarok viszonyulását érzékelteti az eseményekhez: „Odakint álltak. Egyelőre csak várakoztak. (…) Látszott, hogy nem autóbusszal érkeztek a helyszínre. Nem terelték őket harcias papok vagy egyéb elméletgyárosok. Nem. Csak egyszerűen kijöttek a házaikból, mert itthon voltak, mert itthon vannak, és maradni akarnak, és eljött az ideje annak, hogy szétnézzenek, miféle csődület van megint, mi lehet az a vérmes gondolat, ami idevonzotta azokat, akiknek fogalmuk sincs a dolgok igazi állásáról, akik a világ rendjét nem sejtik, s azt sem tudják, hogy életet osztanak-e most itt vagy halált.”

Aztán amikor a szembenállók közti feszültség íve már nem fokozható tovább és az elkerülhetetlen (jobban mondva: elkerülni nem akart) robbanásba torkollik, vagyis egy jól szervezett magyar csoport felveszi a kesztyűt, a pillanatnyi, de igencsak édes siker önfeledt mámorában a szerző megcsillogtatja a humorát is. A váratlan fellépéstől megrettent harcias román parasztok fejvesztett menekülésbe fognak, s a tér sarkában álló azon öt-hat busz felé igyekeznek, amelyekkel érkeztek. „Csak két sofőr került elő – írja a szerző – abban a felfordulásban, de úgy tűnt, hogy arra a két üzemképes járműre mindenki fel fog férni. (…)” Vagy egy másik részletben: miután a hívatlan vendégek távoztak a buszokkal, a magyar csoport ellenőrizte a téren maradt különböző csoportosulásokat, hogy megtudja, mi járatban vannak. „Elég ingerült hangnemben beszéltek, ellentmondást nem tűrően, úgyhogy amazok kénytelenek voltak egyre békülékenyebb hangon szólni vissza, többnyire magyarul – még az is, aki egyébként semmit sem tudott korábban, vagy csak azt hitte magáról, hogy nem tud…”

Néhány szó erejéig visszatérve a mű címére, elmondhatjuk, hogy a ebben a kontextusban nem más, mint a kisebbségi lét metaforája. Nem véletlen, hogy mind a négy történet főhőse és mellékszereplőinek zöme úton van valamerre, jön-megy, megy-jön, keres-kutat valamit, maga sem tudja pontosan, mit, de leginkább talán azt, ami makacs következetességgel nem adatik meg neki: a megnyugvást. Az utazás toposza a legrégebbi familiarizációs eljárások egyike a világ idegenségével szemben. Az utazó azért kel útra, hogy az idegen világot a magáévá tegye. Persze, hőseink legszívesebben az időben utaznának vissza egy valamikori, tán sosem volt, csak megálmodott tökéletes korba, de mivel ezt nem tehetik, így a térben bolyonganak szükségszerűen reménytelenül. És ha az út általában az emberi létezés metaforája, akkor az „úton levés”, sőt: „útban levés” mint állapot a kisebbségi sors attribútuma. A könyv fekete borítója értelmezhető úgy is, mint a fekete világűr, amelyben különböző korok emlék- és papírfoszlányai szállingóznak, nevetségesen kicsi és nevetségesen emberi vágyakkal a hátukon, de lehet üzenet is az olvasó felé: ne ábrándozzunk, nincs megoldás. Érjük be a kis örömökkel.

Összegzésképpen: igen sokat dicsértem a regényt, s nem azért, mert ráfért. Simó Márton regénye jó könyv, tartalmas könyv, amelyhez utóbb még vissza-visszatér az olvasó.

Természetesen vannak fogyatkozásai, amelyeket – főként, hogy mint trilógiát, igazán a harmadik kötet alapján lehet majd érvényesen megítélni – érdemes lesz a jövőben kiküszöbölnie. Lehet például, hogy míg az utcanyelv megjelenése a dialógusokban helyénvaló, addig nem kellene indokolatlanul beszüremkednie a narráció nyelvezetébe, helyenként olyan szintű vulgaritással, amely még az én – Serény Múmián, Sántha Attilán és Orbán János Dénesen edződött – lelkem által is soknak találtatott. Lehet, hogy valóban ráfért volna egy még akkurátusabb szerkesztői munka, amely tovább csiszol a szövegen, de mindezek a lényeget nem érintik. A lényeg pedig az, hogy Simó Márton olyasvalamit tett le az asztalra, ami mellett mától kezdve szó nélkül elmenni nem lehet. És ez egy debütáló regényírótól nem is kevés.


Lakatos Mihály (1964), a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar-francia szakán végzett (1995), PhD-tanulmányait 1998-ban fejezte be ugyanott, modern magyar irodalom szakon. 1988-tól kezdődően folyamatosan közöl verseket, novellákat, színműveket, publicisztikát, tárcákat, valamint műfordításokat a kortárs román és francia prózából erdélyi, felvidéki, délvidéki és anyaországi irodalmi folyóiratokban, illetve napilapokban. 2003-tól 2023-ig kormánytisztviselőként dolgozott a mindenkori kulturális minisztériumban, időközben négy éven át (2011–2015) kultúrdiplomáciai szolgálatot teljesített, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője volt Sepsiszentgyörgyön. Jelenleg az MCC munkatársa Budapesten.


Simó Márton: bozgor – avagy kísérlet egy szó értelmezésére. Első próbálkozás. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest, 2004.; Simó Márton: bozgor – avagy kísérlet egy szó értelmezésére. Második próbálkozás. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest, 2005.

Lakatos Mihály tanulmánya a Székelyföld 2007/3-as számában  jelent meg.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük